hasított mosolyom

Csak az tudja aki átérzi,
mi ez a feneketlen magasság,
ez a csillagos mélység,
ez az agresszív magány,
a féktelen kétség.

El fogok pusztulni.
Nem megy most semmi.
Nem is magam vagyok.
Nem kell annak lenni.
Nem tudok annak lenni.

Átértékelem az élet-helyzetem,
a halál(-a)-zálogom,
a két üres kezem,
az éhes szám kiált,
sikolt a fájdalom.

A messzeség új határt nyert,
és súly a vállamon,
súly a nyelvemen,
a szívemen kapocs,
májam IZZAD, LÁZAS,
harcos szoknyáért kiált,
végre ne legyen
meztelen a lábam.
Csupasz mellem foszlik,
fáj kezem, és a hátam,
arcomról bőr mállik,
mint csízmám talpa-válik
a valóságtól ez a kétségbeejtő
koszos, üres, rút, vödör.
Csak megfulladni lehet.

Üvölteném, hogy nem megy.
Hagyjatok magamra!
Mikor kellett neked egy hétnyi éjszaka?
Mikor kellett nektek repülni a mélyben?

Most mindenki alszik.
Én vagyok csak ébren,
Én halok csak álmon,
sírni akarok,
- és megint nem jön álom,
a fejem a párnán,
- és száraz a szemem-

gyűlöllek világom.

Mást akarok.

Nekem nem kell már a sok jó
- hagyjatok magamra -
nem bírom az ostort.

Szárazra üvöltve sem bírom ezt a fosztott
ürességet,
üres mindenséget,
minden fájdalmával
összemocskolt létet.

Nekem élnem kéne,
táncolni a réten,
hagyjatok magamra.
ÉLNEM KÉNE.
ÉLNEM!