hasított mosolyom

haszontalan lettél
haszontalan lettem
nincs értelme úgy csinálni mintha
üszkös vállamról rohadna a szerelem
lágy öle

És fog egy párnát, széttépi.
És fog egy babát, széttépi.
És fog egy embert, széttépi.
És fogja magát, széttépi.
De nem. Nem. Nem.
Elégedetlen.

Szolganépek vállvonása
deszkába marja jelüket.
És senki, senki nem nevet,
és senki, senki nem marad,
és mindenhonnan dal fakad,
és megszűnik a félelem:
lázadnak a földeken.

Szárazság és füst szaladt át egy
poshadt pesti reggelen a
körúti könnyben. Elcsöppent a lég.
Megcsúszott a város.
Soha nem fog felkelni, a büdös,
rongyos, ázott mennyből.
Itt élek.

2005. június 1. szerda
Budapest

Mit tudom én, hogy merre jársz,
mit tudom én, hogy mit csinálsz,
mit tudom én, nem is érdekel!
mit tudom én, felejts el…

Szöges kampóra akasztotta,
utána elfordította,
kedvesen nézett, csöpögött a szem,
a másik ordította: akkor sem teszem!

Vetkőzni kezdett, haja arcában,
ráncos mellei két buja karjában,
és csak pislogott rá, elintézte végleg
tenyéről lassan foszlik le a kéreg.

A másik nézte nézte,
gyűlölte is érte.
Karját szorította,
míg fel nem akasztotta.

Hátat fordítottak,
együtt ordítottak,
együtt hitték egymást,
de külön vártak áldást.

A piszkos padlóról felvette,
Gyorsan zsebretette,
Nem köszönt, és nem kért,
Elfutott, s célt nem ért. -

Gondolom mostmár elmehetsz
Gondolom lassan eltemetsz
Gondolom nem is érdekel
Gondolom… inkább felejts el.

2005. január 28. péntek
Budapest

Az első vers az eredeti, a második az átdolgozott, megjelent a Sikolyban.

--

Elhallgattam mindent, amit szívem súgott,
Néma lelkem néha még a fénybe húzott,
De nagyobb volt a súlya, lehúzott a mélybe,
Sosem tekinthetek fel a csillagos égre.
Sötétben ülök, csak árnyék vesz körül,
Jöttömnek is csak a hűvös szikla örül.
Szellő nem fújja a hajam soha többé,
Csak a csend szaggatja széjjel a csendet örökké.
Káosz és nyugalom, ez van itt semmi más,
Rémálmok és néha még egy üdvös látomás.
Ordítok, nevetek, sírok és hallgatok,
Remélem most már, hogy hamar meghalok.

--

Sötétben ülök, árnyék vesz körül,
lelkem néma, s a mélybe húz.
Szellő sem cirógatja többé a hajam,
csend honol a csend mögül.

Veszett ebként tör rám az Állomás,
káosz és nyugalom járja át a létem:
rémálmok horpadt sorozata kísért
- s csak olykor jön felém egy üdvös látomás.

Mehetek. Maradok.
Váratsz. Várok.
Menekülsz. Szaladok.
Nézel. Látok.

Tedd ide le elém, add ide ki nekem, törd vele be fejem, hagyjad hogy elvegyem.
Ne legyen menedék, az hova kiteszel. Lássam a szemeid amikor keresel.
Fuss. Hova szaladok? Guruló szekerem reszketve csikorog, utakon kanyarog.
Szétesik, megfakul, elveszik, kiragad. Ütlegelsz, megraragadsz. Kócolod hajamat.
Kezeid fésűként szántanak testemen. Levetem ráncaim, átdobod mellemen.
Rakd le a terheket, tedd el a terveded, úgy sem sikerül semmit se kezdened.
Csak pattanj kifelé, válassz határokat. Tán egyszer még meglátod nem volt határomat.
Olvadj befelé, tedd össze magadat. Olvadok kifelé, szétszedem magamat.
Közel vagy. Távol vagy. Még mindig idegen. Távol, vagy közel vagy, nem hagysz hidegen.

Eldobod. Elkapom.
Rángatsz. Rángok.
Elveszed. Átadom.
Értesz. Várok.

2004. október 13. szerda
Budapest

Szimplán egy nézésbe veszni bele mindig,
Szimplán csak amikor rohanok a sírig.
Szimplán csak nem kéne; adjad oda Magad!
Szimplán csak akarom. Rajtad fekszem hanyatt.

A Körhinta szélén ácsorgok és várok,
Nem tudni, hogy mikor nyílik meg egy árok.
De sárral teli lesz, és illatok nélkül,
Hajamon is látszik ahogy egyre vénül.
Majd süllyedek, mocskosan; büdösbe eresztesz.
És mosolygok, kócosan, hogy már megint vesztesz.
Csak szimplán hanyagolsz, hanyagollak én is,
Csak szimplán megfakulsz. Őszül már a tér is.


2004. december 25. szombat
Budapest

Zúgolódó csontbársonyban
jár a testem föl-le…
Hol?

Elmaradnék, hogy keressem,
és csak nézzem, ne temessem,
mert így nem fog menni még.
Hull a harmat, döng az ég…

És én állok cserép szájjal,
szikkadt szemmel, törött állal.
Már csak villog rám a tű,
földrepattan, egyszerű…

De nem marad meg, Te is röhögsz.
Kábult szemmel halkan hörögsz.
Te is néznél, magad maradsz.
Nem is adok, nem is adhatsz.

2005. április 12.

A szögesdrót volt az.
Tükörcserepek a szélben.
Puha szilnákok.
Tenyér. Egy hamis érem.

Izzadó,
láncra vert börtönlakó.

Halnak. Születnek.
Adnak. Kapnak.
Kérnek. Várnak.
Hajtanak. Futnak.
Bújnak. Keresnek.
Ölnek. Véreznek.

Vágnak. A Halálnak
hogy megmaradjon.
Az egész egy apró
kavicson játszódik,
csak nézz szét hogy
nincsen semmi,
hogy az élet is csak ennyi,
és nem lesz több a kevés,
vagy kevesebb a több,
és akármerre mész az
üregbe lököd azt
amiből ömlik a sűrű genny.
Gyönyörű vagyok, gyönyörű,
és köröttem a szenny,
és csak kéjbe ájulva vágom a tereket,
hogy ott majd kiszakad belőlük
a nyári bűz egy falatja, végimászik
rajtam, és öklendezve nyelem.
Mert szeretem.


2005. május 29.

Hajthatatlanul menetelt az erdőben
a zörgő cserepeken lépkedett.
Hulló rongyok, és kérges,
több millió éves
fahuzatok szennyezték be útját.
Felfedezett egy-két oszló hullát,
harmatcseppet a kivakart sebekben.

Rohant tovább vinnyogva, egyenesen.
Kegyesen letérdelt minden kripta mellett,
és mutatta a szélnek hogy neki ennyi kellett,
és mehet is tovább.

Leköpi a korát
az erdőnek. Ha majd kiér, gombokból épít
várat köré.
Mögötte lapít
a világ.

Láthatod nem vagyok már más,
mint egy kupac élet.
Csak teljes erőből érzek,
és tiszta fejjel bántok.
Nem tudok hibázni. Bármit csinálok
feloldoznak bűneim egy szűnni nem akaró,
rettentő haragú, megint csak tőlem létező
Isten vádjai alól.

A csókja belülről karcol,
a hangja szájamban matat,
pillantása ölemhez tapad.

A zsákmányom, Istenem, egy rongycsomó;
ő sem lesz más, mint egy halandó.

Kapaszkodnék beléd,
de a kezeid mind némák.
A szemedet kaparom,
de pupilláid bénák.
Rád döntöm a házat,
a gerinced sértetlen.
Ez kell nekem napról-napra
főznöm, ennem, nyelnem.

2007. október 3.

Ha elmúlik, vége lesz.
Ha vége lesz, elhagyom.
Ha elhagytam, úgy érzem
nincsen semmi bajom.
Csak görcsösen vakarom
a padlóról a koszt,
minden léptem, minden
álmom rád csak átkot hoz.
Hát legyél most átkozott!
Hát zöldüljön a véred!
Ne szűnjön meg soha,
S melleim közt kérjed
múljon el az óra,
végre adhassad péniszed.
Enyém leszel egyszer.
Hiszed, vagy nem hiszed.

Zöld-puha fehér szekér
rázza felém,
fázva érkezik az almafa
szöges mélyen,
csendben a képen látszik,
egy-két harag lábnyomán
léptette vak-szerető.

Szerető vak némber.
Kecses - fél -ember.

Zárt munkaházak ablakán át
szűrődik a neon pilács.

Fém gyertya. Kénes csörgés.
Telefonszerű búgó üvöltés
nyúz.
Újabb láncszem: egy hiúz.
Egy pók. Egy kutya.
Meg a gombszaggató
blues-éjszaka.
Gyömbér nátha.

Rohadtál már szamárháton?
Az összes versem megalázom,
lehányom,
majd megbocsátom

Magamnak.

Ez is szürke, az is koszos-sokszínű.

Buja nyelvszaggató éjszakák és halott-léptű
túlexponált nappalok.
Várjatok!
Vér-jattok a torokon csúszó savas
méz után.
Délután.
Dér után, vagy hajnalban, reggel-éjszaka mocskát ostobán
lemosni nem lehet.
Veletek.
Verjetek agyon a könnyű novemberi napon, e síkság között, városom törnyai előtt.
Azok is kevesek.
Keresek.
Kezetek húzza-nyúzza, löki óvatos nagyvárosi kezemet,
magányosan esküvő.
Gennyedző.
Genny edző szerelmes pattanások szavaink, bennük
hazudozó korcs bánat.
Kocsmákat!
Korcs fákat is láthatunk esetleg. Vagy egyetlent a folyóparton, de itt folyó nincs;
ez falu tán?
Azután
majd város is lehetne. Lehet-e vakkantó, hidegrázós élményem
még veletek?
Mehetek?
MeheteK-e(t) a nélkül, hogy e két város külön világgá ne olvadjon benne(m) egybe?

2007. november

Hát én már rögvest belebolondulok.
Beléd.
Nem.
Belé.
Belém.
Mi nem vagyunk
többen többfélét
akarunk,
Ő üvöltve rázza ketrecét
a Másik ketrecéből
bámul vissza meggyalázva
lámpaoltás után sosem
vagyunk egyedül
nekünk KELL a tér,
egy babszemnyi világosság
társunk szemének bogarában
ketten egy testben,
inkább hárman, néha heten,
nyolcan,
ha jön egy külső idegen.

Dörgő dermedt kezed
kezembe alázza a perceket.
Add a kérdést,
vedd rá magad
a szunnyadt zsoltárok
suttogásán át arra,
hogy MUSZÁJ
a lesz,
és KIZÁRT
a volt.

2008. május huszonvalahány

Fejeden körmöd világít,
Ujjaid hegyéből hullik őszülő hajad.
Ülsz, és várod,
hogy felszentelt némaságod
feloldoz.

Remegő bálványod a katatón akarat.

2008. május huszonvalahány

Én kevés voltam. Mindig is kevés voltam.
Elhanyagolt bőrruha.

2008. május huszonvalahány

Minden úgy lesz, ahogy lehet-;
etlen volt megszűntetni a
pokrócok dörzsölt melegének
kipárolgásait.

2008. május huszonvalahány

Lámpa. Lázas éjszaka.
Gyertya. Fényes vacsora.
Zümmög fejedben az akarat,
Hallom hangodat,
A lépted kattanásai matatnak,
Egyetlen törvényem apadva
Pattan el a sűrű nyomtalan
zajban.
Várok. Várj.
Semmi mást ne csinálj,
felszakadt szemhéjad mögött
hallgatásod belém dübörög.
Kérsz. Te félsz. Te félsz?!
Te. Félős mindensége az
Isten karjainak kivetülése
vagy. Vagy nem. Vagy.
Vágy. Végy egy szelet
zokogó bokrot az imáim
elhaló csattanásai
gurulnak az útszéli
sóhajok kékes hálójában.

2008. május huszonvalahány

Adok-adok-adok.
Kapok is?
Kapok.
Idejössz és azt gondolod eldobok mindent?
Idejössz és azt gondolod eldobunk mindent?
Nem, és enyém az arc, a szív, a lélek.
Nem félek.

2008. március 20.

Szabotált katona
ücsörög az árokban
vár
megyei lakály
hozza elé asszonytól
csoffadt bánatának
lehullott mogyoróit
diónyi lámpa láz
mocorog a szakadt
zubbony gombjai
meg alázkodó
metszeteit
keresztező kedvező
keresztelő között
kezet emel a
magasra
száguldó apró babszem
jankó a neve-
letlen katlan
ablaktalan tábláinak
támaszkodva
karcsú kacsó rezeg
a háján,
hátán hát én
ülök gömbölyödve
hatalmas ásításom
benyeli a katona
szabotált kanalát.

2008. március 19.

Csak az tudja, aki átérzi
mi ez a feneketlen magasság
ez a csillagos mélység
ez az agresszív magány
és ez a féktelen kétség

el fogok pusztulni
nem megy most semmi
nem is magam vagyok
nem kell annak lenni
nem tudok annak lenni

átértékelem az élet-helyzetem
a halál-zálogom
a két üres kezem
az éhes szám kiált
sikolt a fájdalom

a messzeség új határt
nyert és súly a vállamon
súly a nyelvemen
a szívemen kapocs
májam izzad, lázas
harcos szoknyáért kiált
hogy végre ne legyen
meztelen a lábam
a csupasz mellem foszlik
fáj kezem és a hátam
mállik arcomról a bőr
mint csizmám talpa válik

üvölteném, hogy nem megy
hagyjatok magamra
mikor kellett neked egy
hétnyi éjszaka?
mikor kellett nektek
repülni a mélyben?

most mindenki alszik
én vagyok csak ébren
én halok csak álmon
sírni akarok
és nem jön most az álom
a fejem a párnán
és száraz még a szemem

gyűlöllek világom

hagyjatok magamra
nem bírom az ostort
szárazra üvöltve sem bírom ezt a kort

nekem élnem kéne | fosztott ürességet
táncolni a réten | üres mindenséget
hagyjatok magamra | minden fájdalmával
élnem kéne | elözönlött létet


2008.09.25. 2.02