2009. november 13., péntek
Az első vers az eredeti, a második az átdolgozott, megjelent a Sikolyban.
--
Elhallgattam mindent, amit szívem súgott,
Néma lelkem néha még a fénybe húzott,
De nagyobb volt a súlya, lehúzott a mélybe,
Sosem tekinthetek fel a csillagos égre.
Sötétben ülök, csak árnyék vesz körül,
Jöttömnek is csak a hűvös szikla örül.
Szellő nem fújja a hajam soha többé,
Csak a csend szaggatja széjjel a csendet örökké.
Káosz és nyugalom, ez van itt semmi más,
Rémálmok és néha még egy üdvös látomás.
Ordítok, nevetek, sírok és hallgatok,
Remélem most már, hogy hamar meghalok.
--
Sötétben ülök, árnyék vesz körül,
lelkem néma, s a mélybe húz.
Szellő sem cirógatja többé a hajam,
csend honol a csend mögül.
Veszett ebként tör rám az Állomás,
káosz és nyugalom járja át a létem:
rémálmok horpadt sorozata kísért
- s csak olykor jön felém egy üdvös látomás.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése