hasított mosolyom

Keresett.
Nem tudtam, hogy ő lesz az, ki emleget.
Fáradt testtel találtam meg egy este,
Szavaiból reményképet merítve.

Rámnézett.
Tekintete néhány érzést eltépett.
Foszlányokban hullottak a kételyek,
Tőle kaptam új erőmhöz életet.

Nevetett.
Nevetése betöltötte kezemet.
Kezeim közt ott nyugodott sóhaja,
Gyönyörű volt minden egyes éjszaka.

Szeretett.
Ölelése nyitotta meg lelkemet.
Viszonzásul mindenem odaadom,
Életemet vele együtt álmodom.

2004. július 28. szerda

Ha egy szeméthalmon állsz és nézed,
Hogy folyik el minden véred,
Senki nem jön segítséggel,
Könyöröghetsz minden éjjel.

Úgyis férgek étke leszel.
Nem lehet más, bármit teszel
Ez a sorsod, így kell élned.
Nézd csak, nézd, hogy folyik véred…

Mocskos vagy, de nem kiégett,
Még a mindentől kell félned,
Még a semmi gyúl szemedben,
Már a halál les rád csendben…

2004. szeptember 12.
Kistarcsa

Szolganépek vállvonása
deszkába marja jelüket.
És senki, senki nem nevet,
és senki, senki nem marad,
és mindenhonnan dal fakad,
és megszűnik a félelem:
lázadnak a földeken.

Az első vers az eredeti, a második az átdolgozott, megjelent a Sikolyban.

--

Elhallgattam mindent, amit szívem súgott,
Néma lelkem néha még a fénybe húzott,
De nagyobb volt a súlya, lehúzott a mélybe,
Sosem tekinthetek fel a csillagos égre.
Sötétben ülök, csak árnyék vesz körül,
Jöttömnek is csak a hűvös szikla örül.
Szellő nem fújja a hajam soha többé,
Csak a csend szaggatja széjjel a csendet örökké.
Káosz és nyugalom, ez van itt semmi más,
Rémálmok és néha még egy üdvös látomás.
Ordítok, nevetek, sírok és hallgatok,
Remélem most már, hogy hamar meghalok.

--

Sötétben ülök, árnyék vesz körül,
lelkem néma, s a mélybe húz.
Szellő sem cirógatja többé a hajam,
csend honol a csend mögül.

Veszett ebként tör rám az Állomás,
káosz és nyugalom járja át a létem:
rémálmok horpadt sorozata kísért
- s csak olykor jön felém egy üdvös látomás.

Mehetek. Maradok.
Váratsz. Várok.
Menekülsz. Szaladok.
Nézel. Látok.

Tedd ide le elém, add ide ki nekem, törd vele be fejem, hagyjad hogy elvegyem.
Ne legyen menedék, az hova kiteszel. Lássam a szemeid amikor keresel.
Fuss. Hova szaladok? Guruló szekerem reszketve csikorog, utakon kanyarog.
Szétesik, megfakul, elveszik, kiragad. Ütlegelsz, megraragadsz. Kócolod hajamat.
Kezeid fésűként szántanak testemen. Levetem ráncaim, átdobod mellemen.
Rakd le a terheket, tedd el a terveded, úgy sem sikerül semmit se kezdened.
Csak pattanj kifelé, válassz határokat. Tán egyszer még meglátod nem volt határomat.
Olvadj befelé, tedd össze magadat. Olvadok kifelé, szétszedem magamat.
Közel vagy. Távol vagy. Még mindig idegen. Távol, vagy közel vagy, nem hagysz hidegen.

Eldobod. Elkapom.
Rángatsz. Rángok.
Elveszed. Átadom.
Értesz. Várok.

2004. október 13. szerda
Budapest

Szimplán egy nézésbe veszni bele mindig,
Szimplán csak amikor rohanok a sírig.
Szimplán csak nem kéne; adjad oda Magad!
Szimplán csak akarom. Rajtad fekszem hanyatt.

A Körhinta szélén ácsorgok és várok,
Nem tudni, hogy mikor nyílik meg egy árok.
De sárral teli lesz, és illatok nélkül,
Hajamon is látszik ahogy egyre vénül.
Majd süllyedek, mocskosan; büdösbe eresztesz.
És mosolygok, kócosan, hogy már megint vesztesz.
Csak szimplán hanyagolsz, hanyagollak én is,
Csak szimplán megfakulsz. Őszül már a tér is.


2004. december 25. szombat
Budapest