Meghívó
-
A Vírusos Májbetegek Országos Egyesülete tisztelettel meghívja Önt a *2015.
február 21. (szombat) 10.00 órakor* kezdődő taggyűlésre.
Helyszín: Semmelweis...
11 éve
2010. február 12., péntek
Mit mondjak te esze-veszett?
Nekem maradt még egy
kis józan álomszerű képbe elmerült
szennyesem mosom-mosom hozzád hozom,
adom, dehogy kapom, ne add!, kérem,
most üss, ne tartsd szavaid az enyémmel
szembe én nekem lehet tudom, hogy akarom
a NEMET,
vagy a helyett inkább mást,
ne is lássuk egymást,
én törpefejű idiótaként csüggök
volt szerelmem mocskától függök
még várom, nem kell,
de látom, menj el,
maradj, és fogd koszos kezem,
eressz, és köpd le gennyedző szemem,
maradj, és öleld törött vállam,
eressz, és tépd ki haldokló májam,
maradj, és simítsd hulló hajam,
eressz, és rúgd be horpadó hasam,
de ha csak a zöldülő falakat nézzük
vár ránk a puszta,
de ha csak a kihányt szavakat látjuk
marad a murva,
de ha csak a szerelem mocskát várjuk
marad a zöldülő fal, a kihányt szavak,
és rengeteg deszkázatlan vakablak,
és rengeteg öntörvényű korcsuló
cipzár húzó szennylakó,
bambusz, has, vér, játék, halál,
maradok, maradhatsz,
nem kell egy kiskanál
SE
nekem a szerelemhez
SE
mellettem maradni
SE
tudsz majd, és én
SE
melletted,
igen, nem, hogyan, talán, látod, döntök,
fákat döntök,
szavakat döntök,
várakat döntök,
lányokat döntök,
bármit döntök
csak ne kelljen több döntést hozni,
indokolni, hazug módon kirabolni
a jó helyének árnyékának
zöldszínű okádékában
átlátszó igazsággal teli mohás hordóját.
JÓ?
Keleten kelletlen kellettem
magam, magam miatt, mi alatt
miatta matattam magamban
magamat neki.
Ne. Ki?
Ki. Ki felé?
Kifelé.
Körülötted szállok,
szálltak
az igék pontatlan ragozásai,
már nem tudok verseket írni,
csak a mocsok dől ki számon,
szakad fekete tintám alatt a papír,
a jeges, a maradandó, a múló bánatú
lanyha cigarettadohány száraz maradékát szívom,
és írom,
és írom a kietelen szavakat,
nekem csak ez maradt,
ez a büdös, mocskos, szemeteszsáknyi
gyönyörű valóság.
Igazán igaziak a szavaid?
Csak árnyékod szagát szürcsölöm,
a furcsa papírjátékos görcsökön,
ezt játszom én.
Marad az alvadó hagyma szag,
vagy feloldoz majd egy daganat?
Bajnokom, bocs.
De hiszen,
én hiszem a magam igazát taposom
és csak mondom, mondom, mondom, ordítom, vagy nem,
ahogy gondolod, mondom, hogy IGEN, de már mondtam,
hogy NEM,
mit várnál tőlem?, ez vagyok,
ha szeretsz,
hát szeresd e szétbaszott
lelket, guruló szemgolyói között,
na ennyi. Látod, nincs mit tenni
egy marék fuldokló szóért;
a kopott, töbször átmosott
száradó borért
még talán.
Nekem maradt még egy
kis józan álomszerű képbe elmerült
szennyesem mosom-mosom hozzád hozom,
adom, dehogy kapom, ne add!, kérem,
most üss, ne tartsd szavaid az enyémmel
szembe én nekem lehet tudom, hogy akarom
a NEMET,
vagy a helyett inkább mást,
ne is lássuk egymást,
én törpefejű idiótaként csüggök
volt szerelmem mocskától függök
még várom, nem kell,
de látom, menj el,
maradj, és fogd koszos kezem,
eressz, és köpd le gennyedző szemem,
maradj, és öleld törött vállam,
eressz, és tépd ki haldokló májam,
maradj, és simítsd hulló hajam,
eressz, és rúgd be horpadó hasam,
de ha csak a zöldülő falakat nézzük
vár ránk a puszta,
de ha csak a kihányt szavakat látjuk
marad a murva,
de ha csak a szerelem mocskát várjuk
marad a zöldülő fal, a kihányt szavak,
és rengeteg deszkázatlan vakablak,
és rengeteg öntörvényű korcsuló
cipzár húzó szennylakó,
bambusz, has, vér, játék, halál,
maradok, maradhatsz,
nem kell egy kiskanál
SE
nekem a szerelemhez
SE
mellettem maradni
SE
tudsz majd, és én
SE
melletted,
igen, nem, hogyan, talán, látod, döntök,
fákat döntök,
szavakat döntök,
várakat döntök,
lányokat döntök,
bármit döntök
csak ne kelljen több döntést hozni,
indokolni, hazug módon kirabolni
a jó helyének árnyékának
zöldszínű okádékában
átlátszó igazsággal teli mohás hordóját.
JÓ?
Keleten kelletlen kellettem
magam, magam miatt, mi alatt
miatta matattam magamban
magamat neki.
Ne. Ki?
Ki. Ki felé?
Kifelé.
Körülötted szállok,
szálltak
az igék pontatlan ragozásai,
már nem tudok verseket írni,
csak a mocsok dől ki számon,
szakad fekete tintám alatt a papír,
a jeges, a maradandó, a múló bánatú
lanyha cigarettadohány száraz maradékát szívom,
és írom,
és írom a kietelen szavakat,
nekem csak ez maradt,
ez a büdös, mocskos, szemeteszsáknyi
gyönyörű valóság.
Igazán igaziak a szavaid?
Csak árnyékod szagát szürcsölöm,
a furcsa papírjátékos görcsökön,
ezt játszom én.
Marad az alvadó hagyma szag,
vagy feloldoz majd egy daganat?
Bajnokom, bocs.
De hiszen,
én hiszem a magam igazát taposom
és csak mondom, mondom, mondom, ordítom, vagy nem,
ahogy gondolod, mondom, hogy IGEN, de már mondtam,
hogy NEM,
mit várnál tőlem?, ez vagyok,
ha szeretsz,
hát szeresd e szétbaszott
lelket, guruló szemgolyói között,
na ennyi. Látod, nincs mit tenni
egy marék fuldokló szóért;
a kopott, töbször átmosott
száradó borért
még talán.
kávémba bogarak döglenek
arcom a semmi tölti ki
this is fucking me
2008. 05. 31
2010. február 11., csütörtök
Kurva anyád!
C-sssssssssssssssssz.
C-sssssssssssssssssz.
2008. szeptember 30.
2010. január 4., hétfő
Döglött bogarak hullanak
a lámpafénytől nedves
mennyezetről
az ágyba.
Az ágyban fekszünk,
épül takarónk,
alá húzva nyitott szemünk.
a lámpafénytől nedves
mennyezetről
az ágyba.
Az ágyban fekszünk,
épül takarónk,
alá húzva nyitott szemünk.
2008 06. 06
2009. november 13., péntek
Hát én már rögvest belebolondulok.
Beléd.
Nem.
Belé.
Belém.
Mi nem vagyunk
többen többfélét
akarunk,
Ő üvöltve rázza ketrecét
a Másik ketrecéből
bámul vissza meggyalázva
lámpaoltás után sosem
vagyunk egyedül
nekünk KELL a tér,
egy babszemnyi világosság
társunk szemének bogarában
ketten egy testben,
inkább hárman, néha heten,
nyolcan,
ha jön egy külső idegen.
Dörgő dermedt kezed
kezembe alázza a perceket.
Add a kérdést,
vedd rá magad
a szunnyadt zsoltárok
suttogásán át arra,
hogy MUSZÁJ
a lesz,
és KIZÁRT
a volt.
2008. május huszonvalahány
Fejeden körmöd világít,
Ujjaid hegyéből hullik őszülő hajad.
Ülsz, és várod,
hogy felszentelt némaságod
feloldoz.
Remegő bálványod a katatón akarat.
2008. május huszonvalahány
Én kevés voltam. Mindig is kevés voltam.
Elhanyagolt bőrruha.
2008. május huszonvalahány
Minden úgy lesz, ahogy lehet-;
etlen volt megszűntetni a
pokrócok dörzsölt melegének
kipárolgásait.
2008. május huszonvalahány
2009. november 12., csütörtök
Lámpa. Lázas éjszaka.
Gyertya. Fényes vacsora.
Zümmög fejedben az akarat,
Hallom hangodat,
A lépted kattanásai matatnak,
Egyetlen törvényem apadva
Pattan el a sűrű nyomtalan
zajban.
Várok. Várj.
Semmi mást ne csinálj,
felszakadt szemhéjad mögött
hallgatásod belém dübörög.
Kérsz. Te félsz. Te félsz?!
Te. Félős mindensége az
Isten karjainak kivetülése
vagy. Vagy nem. Vagy.
Vágy. Végy egy szelet
zokogó bokrot az imáim
elhaló csattanásai
gurulnak az útszéli
sóhajok kékes hálójában.
2008. május huszonvalahány
Adok-adok-adok.
Kapok is?
Kapok.
Idejössz és azt gondolod eldobok mindent?
Idejössz és azt gondolod eldobunk mindent?
Nem, és enyém az arc, a szív, a lélek.
Nem félek.
2008. március 20.
Szabotált katona
ücsörög az árokban
vár
megyei lakály
hozza elé asszonytól
csoffadt bánatának
lehullott mogyoróit
diónyi lámpa láz
mocorog a szakadt
zubbony gombjai
meg alázkodó
metszeteit
keresztező kedvező
keresztelő között
kezet emel a
magasra
száguldó apró babszem
jankó a neve-
letlen katlan
ablaktalan tábláinak
támaszkodva
karcsú kacsó rezeg
a háján,
hátán hát én
ülök gömbölyödve
hatalmas ásításom
benyeli a katona
szabotált kanalát.
2008. március 19.
Csak az tudja, aki átérzi
mi ez a feneketlen magasság
ez a csillagos mélység
ez az agresszív magány
és ez a féktelen kétség
el fogok pusztulni
nem megy most semmi
nem is magam vagyok
nem kell annak lenni
nem tudok annak lenni
átértékelem az élet-helyzetem
a halál-zálogom
a két üres kezem
az éhes szám kiált
sikolt a fájdalom
a messzeség új határt
nyert és súly a vállamon
súly a nyelvemen
a szívemen kapocs
májam izzad, lázas
harcos szoknyáért kiált
hogy végre ne legyen
meztelen a lábam
a csupasz mellem foszlik
fáj kezem és a hátam
mállik arcomról a bőr
mint csizmám talpa válik
üvölteném, hogy nem megy
hagyjatok magamra
mikor kellett neked egy
hétnyi éjszaka?
mikor kellett nektek
repülni a mélyben?
most mindenki alszik
én vagyok csak ébren
én halok csak álmon
sírni akarok
és nem jön most az álom
a fejem a párnán
és száraz még a szemem
gyűlöllek világom
hagyjatok magamra
nem bírom az ostort
szárazra üvöltve sem bírom ezt a kort
nekem élnem kéne | fosztott ürességet
táncolni a réten | üres mindenséget
hagyjatok magamra | minden fájdalmával
élnem kéne | elözönlött létet
2008.09.25. 2.02
másik verzió:
Csak az tudja aki átérzi,
mi ez a feneketlen magasság,
ez a csillagos mélység,
ez az agresszív magány,
a féktelen kétség.
El fogok pusztulni.
Nem megy most semmi.
Nem is magam vagyok.
Nem kell annak lenni.
Nem tudok annak lenni.
Átértékelem az élet-helyzetem,
a halál(-a)-zálogom,
a két üres kezem,
az éhes szám kiált,
sikolt a fájdalom.
A messzeség új határt nyert,
és súly a vállamon,
súly a nyelvemen,
a szívemen kapocs,
májam IZZAD, LÁZAS,
harcos szoknyáért kiált,
végre ne legyen
meztelen a lábam.
Csupasz mellem foszlik,
fáj kezem, és a hátam,
arcomról bőr mállik,
mint csízmám talpa-válik
a valóságtól ez a kétségbeejtő
koszos, üres, rút, vödör.
Csak megfulladni lehet.
Üvölteném, hogy nem megy.
Hagyjatok magamra!
Mikor kellett neked egy hétnyi éjszaka?
Mikor kellett nektek repülni a mélyben?
Most mindenki alszik.
Én vagyok csak ébren,
Én halok csak álmon,
sírni akarok,
- és megint nem jön álom,
a fejem a párnán,
- és száraz a szemem-
gyűlöllek világom.
Mást akarok.
Nekem nem kell már a sok jó
- hagyjatok magamra -
nem bírom az ostort.
Szárazra üvöltve sem bírom ezt a fosztott
ürességet,
üres mindenséget,
minden fájdalmával
összemocskolt létet.
Nekem élnem kéne,
táncolni a réten,
hagyjatok magamra.
ÉLNEM KÉNE.
ÉLNEM!
mi ez a feneketlen magasság,
ez a csillagos mélység,
ez az agresszív magány,
a féktelen kétség.
El fogok pusztulni.
Nem megy most semmi.
Nem is magam vagyok.
Nem kell annak lenni.
Nem tudok annak lenni.
Átértékelem az élet-helyzetem,
a halál(-a)-zálogom,
a két üres kezem,
az éhes szám kiált,
sikolt a fájdalom.
A messzeség új határt nyert,
és súly a vállamon,
súly a nyelvemen,
a szívemen kapocs,
májam IZZAD, LÁZAS,
harcos szoknyáért kiált,
végre ne legyen
meztelen a lábam.
Csupasz mellem foszlik,
fáj kezem, és a hátam,
arcomról bőr mállik,
mint csízmám talpa-válik
a valóságtól ez a kétségbeejtő
koszos, üres, rút, vödör.
Csak megfulladni lehet.
Üvölteném, hogy nem megy.
Hagyjatok magamra!
Mikor kellett neked egy hétnyi éjszaka?
Mikor kellett nektek repülni a mélyben?
Most mindenki alszik.
Én vagyok csak ébren,
Én halok csak álmon,
sírni akarok,
- és megint nem jön álom,
a fejem a párnán,
- és száraz a szemem-
gyűlöllek világom.
Mást akarok.
Nekem nem kell már a sok jó
- hagyjatok magamra -
nem bírom az ostort.
Szárazra üvöltve sem bírom ezt a fosztott
ürességet,
üres mindenséget,
minden fájdalmával
összemocskolt létet.
Nekem élnem kéne,
táncolni a réten,
hagyjatok magamra.
ÉLNEM KÉNE.
ÉLNEM!
Címkék: 2008
;;
Subscribe to:
Bejegyzések (Atom)
