hasított mosolyom

Meghalt a vád.
Combomhoz szorítod sikamlós rabruhád.

Sárba nyúlt,
ásítása belehullt
egy kavicsos álomba.
Eltettem,
mocskát köptem, nyeltem
a hatalmas árnyékát.
Rámszáradt
üresen támadt, fáradt
szemeiből a víz.

És nyúltam. Húztam.
Adtam. Kértem. Vártam.
Sikítottam, ordítottam.
Süket ablakokon kapaszkodtam,
vak poharakban fulldokoltam,
néma láncszemekhez imádkoztam.
Csönd.

Vonaglásod szorít,
nyüszítésed taszít.
Csontjaid akarnak
Inaid kaparnak.
Szavaid pedig csak némán zakatolnak bele
a szirupos semmibe.

Megnyúlt a táj.
Ajkamra szögeled tövises koronád.

2006. szeptember
Debrecen

A szögesdrót volt az.
Tükörcserepek a szélben.
Puha szilnákok.
Tenyér. Egy hamis érem.

Izzadó,
láncra vert börtönlakó.

Hajthatatlanul menetelt az erdőben
a zörgő cserepeken lépkedett.
Hulló rongyok, és kérges,
több millió éves
fahuzatok szennyezték be útját.
Felfedezett egy-két oszló hullát,
harmatcseppet a kivakart sebekben.

Rohant tovább vinnyogva, egyenesen.
Kegyesen letérdelt minden kripta mellett,
és mutatta a szélnek hogy neki ennyi kellett,
és mehet is tovább.

Leköpi a korát
az erdőnek. Ha majd kiér, gombokból épít
várat köré.
Mögötte lapít
a világ.

Láthatod nem vagyok már más,
mint egy kupac élet.
Csak teljes erőből érzek,
és tiszta fejjel bántok.
Nem tudok hibázni. Bármit csinálok
feloldoznak bűneim egy szűnni nem akaró,
rettentő haragú, megint csak tőlem létező
Isten vádjai alól.

A csókja belülről karcol,
a hangja szájamban matat,
pillantása ölemhez tapad.

A zsákmányom, Istenem, egy rongycsomó;
ő sem lesz más, mint egy halandó.