hasított mosolyom

És fog egy párnát, széttépi.
És fog egy babát, széttépi.
És fog egy embert, széttépi.
És fogja magát, széttépi.
De nem. Nem. Nem.
Elégedetlen.

Szolganépek vállvonása
deszkába marja jelüket.
És senki, senki nem nevet,
és senki, senki nem marad,
és mindenhonnan dal fakad,
és megszűnik a félelem:
lázadnak a földeken.

Mit tudom én, hogy merre jársz,
mit tudom én, hogy mit csinálsz,
mit tudom én, nem is érdekel!
mit tudom én, felejts el…

Szöges kampóra akasztotta,
utána elfordította,
kedvesen nézett, csöpögött a szem,
a másik ordította: akkor sem teszem!

Vetkőzni kezdett, haja arcában,
ráncos mellei két buja karjában,
és csak pislogott rá, elintézte végleg
tenyéről lassan foszlik le a kéreg.

A másik nézte nézte,
gyűlölte is érte.
Karját szorította,
míg fel nem akasztotta.

Hátat fordítottak,
együtt ordítottak,
együtt hitték egymást,
de külön vártak áldást.

A piszkos padlóról felvette,
Gyorsan zsebretette,
Nem köszönt, és nem kért,
Elfutott, s célt nem ért. -

Gondolom mostmár elmehetsz
Gondolom lassan eltemetsz
Gondolom nem is érdekel
Gondolom… inkább felejts el.

2005. január 28. péntek
Budapest

Az első vers az eredeti, a második az átdolgozott, megjelent a Sikolyban.

--

Elhallgattam mindent, amit szívem súgott,
Néma lelkem néha még a fénybe húzott,
De nagyobb volt a súlya, lehúzott a mélybe,
Sosem tekinthetek fel a csillagos égre.
Sötétben ülök, csak árnyék vesz körül,
Jöttömnek is csak a hűvös szikla örül.
Szellő nem fújja a hajam soha többé,
Csak a csend szaggatja széjjel a csendet örökké.
Káosz és nyugalom, ez van itt semmi más,
Rémálmok és néha még egy üdvös látomás.
Ordítok, nevetek, sírok és hallgatok,
Remélem most már, hogy hamar meghalok.

--

Sötétben ülök, árnyék vesz körül,
lelkem néma, s a mélybe húz.
Szellő sem cirógatja többé a hajam,
csend honol a csend mögül.

Veszett ebként tör rám az Állomás,
káosz és nyugalom járja át a létem:
rémálmok horpadt sorozata kísért
- s csak olykor jön felém egy üdvös látomás.

Mehetek. Maradok.
Váratsz. Várok.
Menekülsz. Szaladok.
Nézel. Látok.

Tedd ide le elém, add ide ki nekem, törd vele be fejem, hagyjad hogy elvegyem.
Ne legyen menedék, az hova kiteszel. Lássam a szemeid amikor keresel.
Fuss. Hova szaladok? Guruló szekerem reszketve csikorog, utakon kanyarog.
Szétesik, megfakul, elveszik, kiragad. Ütlegelsz, megraragadsz. Kócolod hajamat.
Kezeid fésűként szántanak testemen. Levetem ráncaim, átdobod mellemen.
Rakd le a terheket, tedd el a terveded, úgy sem sikerül semmit se kezdened.
Csak pattanj kifelé, válassz határokat. Tán egyszer még meglátod nem volt határomat.
Olvadj befelé, tedd össze magadat. Olvadok kifelé, szétszedem magamat.
Közel vagy. Távol vagy. Még mindig idegen. Távol, vagy közel vagy, nem hagysz hidegen.

Eldobod. Elkapom.
Rángatsz. Rángok.
Elveszed. Átadom.
Értesz. Várok.

2004. október 13. szerda
Budapest

Szimplán egy nézésbe veszni bele mindig,
Szimplán csak amikor rohanok a sírig.
Szimplán csak nem kéne; adjad oda Magad!
Szimplán csak akarom. Rajtad fekszem hanyatt.

A Körhinta szélén ácsorgok és várok,
Nem tudni, hogy mikor nyílik meg egy árok.
De sárral teli lesz, és illatok nélkül,
Hajamon is látszik ahogy egyre vénül.
Majd süllyedek, mocskosan; büdösbe eresztesz.
És mosolygok, kócosan, hogy már megint vesztesz.
Csak szimplán hanyagolsz, hanyagollak én is,
Csak szimplán megfakulsz. Őszül már a tér is.


2004. december 25. szombat
Budapest

A szögesdrót volt az.
Tükörcserepek a szélben.
Puha szilnákok.
Tenyér. Egy hamis érem.

Izzadó,
láncra vert börtönlakó.

Halnak. Születnek.
Adnak. Kapnak.
Kérnek. Várnak.
Hajtanak. Futnak.
Bújnak. Keresnek.
Ölnek. Véreznek.

Vágnak. A Halálnak
hogy megmaradjon.
Az egész egy apró
kavicson játszódik,
csak nézz szét hogy
nincsen semmi,
hogy az élet is csak ennyi,
és nem lesz több a kevés,
vagy kevesebb a több,
és akármerre mész az
üregbe lököd azt
amiből ömlik a sűrű genny.
Gyönyörű vagyok, gyönyörű,
és köröttem a szenny,
és csak kéjbe ájulva vágom a tereket,
hogy ott majd kiszakad belőlük
a nyári bűz egy falatja, végimászik
rajtam, és öklendezve nyelem.
Mert szeretem.


2005. május 29.

Hajthatatlanul menetelt az erdőben
a zörgő cserepeken lépkedett.
Hulló rongyok, és kérges,
több millió éves
fahuzatok szennyezték be útját.
Felfedezett egy-két oszló hullát,
harmatcseppet a kivakart sebekben.

Rohant tovább vinnyogva, egyenesen.
Kegyesen letérdelt minden kripta mellett,
és mutatta a szélnek hogy neki ennyi kellett,
és mehet is tovább.

Leköpi a korát
az erdőnek. Ha majd kiér, gombokból épít
várat köré.
Mögötte lapít
a világ.