hasított mosolyom

Meghalt a vád.
Combomhoz szorítod sikamlós rabruhád.

Sárba nyúlt,
ásítása belehullt
egy kavicsos álomba.
Eltettem,
mocskát köptem, nyeltem
a hatalmas árnyékát.
Rámszáradt
üresen támadt, fáradt
szemeiből a víz.

És nyúltam. Húztam.
Adtam. Kértem. Vártam.
Sikítottam, ordítottam.
Süket ablakokon kapaszkodtam,
vak poharakban fulldokoltam,
néma láncszemekhez imádkoztam.
Csönd.

Vonaglásod szorít,
nyüszítésed taszít.
Csontjaid akarnak
Inaid kaparnak.
Szavaid pedig csak némán zakatolnak bele
a szirupos semmibe.

Megnyúlt a táj.
Ajkamra szögeled tövises koronád.

2006. szeptember
Debrecen