2010. február 3., szerda
Látod lebukik minden,
itt benn
még zakatol némi ösztön
a földön
fekvés örömének prezentálására.
Megszökött tőlem az a kicsi
és ostoba szivárvány,
arcomon tükröződik egy-két
elmúlt járvány sebhelyes emléke,
a szemem sarka is sebes és durva.
Meztelenül az ágyamon
vöröses pántok
ölelik a szunnyadó életet,
viszketés, reszelés,
a bőrömön pereg a lelkem.
Haldoklik az injekcióm
durva tűje
hétfőn jön el értem újra és újra
a megsemmisülés szélén állok,
hogy éljek.
2009
Subscribe to:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése