2010. február 12., péntek
Mit mondjak te esze-veszett?
Nekem maradt még egy
kis józan álomszerű képbe elmerült
szennyesem mosom-mosom hozzád hozom,
adom, dehogy kapom, ne add!, kérem,
most üss, ne tartsd szavaid az enyémmel
szembe én nekem lehet tudom, hogy akarom
a NEMET,
vagy a helyett inkább mást,
ne is lássuk egymást,
én törpefejű idiótaként csüggök
volt szerelmem mocskától függök
még várom, nem kell,
de látom, menj el,
maradj, és fogd koszos kezem,
eressz, és köpd le gennyedző szemem,
maradj, és öleld törött vállam,
eressz, és tépd ki haldokló májam,
maradj, és simítsd hulló hajam,
eressz, és rúgd be horpadó hasam,
de ha csak a zöldülő falakat nézzük
vár ránk a puszta,
de ha csak a kihányt szavakat látjuk
marad a murva,
de ha csak a szerelem mocskát várjuk
marad a zöldülő fal, a kihányt szavak,
és rengeteg deszkázatlan vakablak,
és rengeteg öntörvényű korcsuló
cipzár húzó szennylakó,
bambusz, has, vér, játék, halál,
maradok, maradhatsz,
nem kell egy kiskanál
SE
nekem a szerelemhez
SE
mellettem maradni
SE
tudsz majd, és én
SE
melletted,
igen, nem, hogyan, talán, látod, döntök,
fákat döntök,
szavakat döntök,
várakat döntök,
lányokat döntök,
bármit döntök
csak ne kelljen több döntést hozni,
indokolni, hazug módon kirabolni
a jó helyének árnyékának
zöldszínű okádékában
átlátszó igazsággal teli mohás hordóját.
JÓ?
Keleten kelletlen kellettem
magam, magam miatt, mi alatt
miatta matattam magamban
magamat neki.
Ne. Ki?
Ki. Ki felé?
Kifelé.
Körülötted szállok,
szálltak
az igék pontatlan ragozásai,
már nem tudok verseket írni,
csak a mocsok dől ki számon,
szakad fekete tintám alatt a papír,
a jeges, a maradandó, a múló bánatú
lanyha cigarettadohány száraz maradékát szívom,
és írom,
és írom a kietelen szavakat,
nekem csak ez maradt,
ez a büdös, mocskos, szemeteszsáknyi
gyönyörű valóság.
Igazán igaziak a szavaid?
Csak árnyékod szagát szürcsölöm,
a furcsa papírjátékos görcsökön,
ezt játszom én.
Marad az alvadó hagyma szag,
vagy feloldoz majd egy daganat?
Bajnokom, bocs.
De hiszen,
én hiszem a magam igazát taposom
és csak mondom, mondom, mondom, ordítom, vagy nem,
ahogy gondolod, mondom, hogy IGEN, de már mondtam,
hogy NEM,
mit várnál tőlem?, ez vagyok,
ha szeretsz,
hát szeresd e szétbaszott
lelket, guruló szemgolyói között,
na ennyi. Látod, nincs mit tenni
egy marék fuldokló szóért;
a kopott, töbször átmosott
száradó borért
még talán.
Nekem maradt még egy
kis józan álomszerű képbe elmerült
szennyesem mosom-mosom hozzád hozom,
adom, dehogy kapom, ne add!, kérem,
most üss, ne tartsd szavaid az enyémmel
szembe én nekem lehet tudom, hogy akarom
a NEMET,
vagy a helyett inkább mást,
ne is lássuk egymást,
én törpefejű idiótaként csüggök
volt szerelmem mocskától függök
még várom, nem kell,
de látom, menj el,
maradj, és fogd koszos kezem,
eressz, és köpd le gennyedző szemem,
maradj, és öleld törött vállam,
eressz, és tépd ki haldokló májam,
maradj, és simítsd hulló hajam,
eressz, és rúgd be horpadó hasam,
de ha csak a zöldülő falakat nézzük
vár ránk a puszta,
de ha csak a kihányt szavakat látjuk
marad a murva,
de ha csak a szerelem mocskát várjuk
marad a zöldülő fal, a kihányt szavak,
és rengeteg deszkázatlan vakablak,
és rengeteg öntörvényű korcsuló
cipzár húzó szennylakó,
bambusz, has, vér, játék, halál,
maradok, maradhatsz,
nem kell egy kiskanál
SE
nekem a szerelemhez
SE
mellettem maradni
SE
tudsz majd, és én
SE
melletted,
igen, nem, hogyan, talán, látod, döntök,
fákat döntök,
szavakat döntök,
várakat döntök,
lányokat döntök,
bármit döntök
csak ne kelljen több döntést hozni,
indokolni, hazug módon kirabolni
a jó helyének árnyékának
zöldszínű okádékában
átlátszó igazsággal teli mohás hordóját.
JÓ?
Keleten kelletlen kellettem
magam, magam miatt, mi alatt
miatta matattam magamban
magamat neki.
Ne. Ki?
Ki. Ki felé?
Kifelé.
Körülötted szállok,
szálltak
az igék pontatlan ragozásai,
már nem tudok verseket írni,
csak a mocsok dől ki számon,
szakad fekete tintám alatt a papír,
a jeges, a maradandó, a múló bánatú
lanyha cigarettadohány száraz maradékát szívom,
és írom,
és írom a kietelen szavakat,
nekem csak ez maradt,
ez a büdös, mocskos, szemeteszsáknyi
gyönyörű valóság.
Igazán igaziak a szavaid?
Csak árnyékod szagát szürcsölöm,
a furcsa papírjátékos görcsökön,
ezt játszom én.
Marad az alvadó hagyma szag,
vagy feloldoz majd egy daganat?
Bajnokom, bocs.
De hiszen,
én hiszem a magam igazát taposom
és csak mondom, mondom, mondom, ordítom, vagy nem,
ahogy gondolod, mondom, hogy IGEN, de már mondtam,
hogy NEM,
mit várnál tőlem?, ez vagyok,
ha szeretsz,
hát szeresd e szétbaszott
lelket, guruló szemgolyói között,
na ennyi. Látod, nincs mit tenni
egy marék fuldokló szóért;
a kopott, töbször átmosott
száradó borért
még talán.
Subscribe to:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése