hasított mosolyom

Tövises koronád

2010-06-29T00:17:00.002+02:00

Meghalt a vád.
Combomhoz szorítod sikamlós rabruhád.

Sárba nyúlt,
ásítása belehullt
egy kavicsos álomba.
Eltettem,
mocskát köptem, nyeltem
a hatalmas árnyékát.
Rámszáradt
üresen támadt, fáradt
szemeiből a víz.

És nyúltam. Húztam.
Adtam. Kértem. Vártam.
Sikítottam, ordítottam.
Süket ablakokon kapaszkodtam,
vak poharakban fulldokoltam,
néma láncszemekhez imádkoztam.
Csönd.

Vonaglásod szorít,
nyüszítésed taszít.
Csontjaid akarnak
Inaid kaparnak.
Szavaid pedig csak némán zakatolnak bele
a szirupos semmibe.

Megnyúlt a táj.
Ajkamra szögeled tövises koronád.

2006. szeptember
Debrecen

félre bújva

2010-05-19T20:20:00.000+02:00

Halljatok, az ég zúg
és a tűz fellobog.
Ázott lepedőbe takarva
a szív csak tompa fénnyel,
félve, félre bújva dobog.

2010. május 19.
Budapest

magam által

2010-05-19T20:16:00.000+02:00

Hasznos lenne lemondani
a tévedéseimről.
Tetteimet kritika illeti.
Félve-félek magam tekintve:
ne hagyj el soha.

2010. május 7.

haladás-maradás

2010-05-19T20:14:00.000+02:00

Fejlett terveim vannak az életbenmaradásra.
Csillagok hasítják ketté kopasz fejem árnyékát a betonon.
Ott ülök és várom,
hogy órám elüsse a delet.

2010. május 7.

bizonyosság

2010-05-19T20:11:00.002+02:00

Harmatos harangvirágok között
tekintetem húrja eltörött.
Most két-rét felé nézek:
egyik fehér, másik mosott,
ezerszínű olajtócsa a levegő
szélein derengve.
Szeretem a napot.
Az én reményem soha
el nem hagyott.
Nem is fog. Legfeljebb
álmában csönget egy picit, és
máris eszembe jut.

2010. május 7.
Budapest

riadó

2010-03-01T21:02:00.000+01:00

Riadót fújtak egy zöldes falú
váróterem ablakából,
és öreg csecsemők ugrottak
ki az ajtón, hogy
legyőzzék a csoszogó papokat.

2010. március 1.
Budapest

tegnap

2010-03-01T21:00:00.000+01:00

Holnap már másképp lesz a ma,
holnap már nem lesz kora.

De a tegnap itt dörömböl,
csúszva-mászva kúszik
a küszöb alatt.
Nyakamra tekeredve
ragadja meg gondolataim
kócos fonalát:
arcomra keni a régi napokat.

2010. március 1.
Budapest

másképp

2010-03-01T20:57:00.002+01:00

Most már másképp járnak az éjszakák.
Csak egy kevés kávé van bögrémben,
és nem lehet tudni mi marad végül:
a zacc, vagy a tej melege.

Elég volt már a szirupos létezés mímeléséből.
Három lehetséges életcél lelhető fel
egy fal mögött:
- hallgatni a bogarak zümmögését.
- átnézni a légkör szivárványos szélén.
- vagy hamus fejünket föld alá temetve
szívni a lelkek füstjét,
és fújni a testek bűzét.

2010. március 1.
Budapest

haladás

2010-03-01T20:53:00.000+01:00

Sűrű-sűrű vágy nyalábok
haladnak sorban
egy haragos űrrel teli
porba vésett korban.

Öntözőcsatornák állnak
minden fél-útszélen,
számuk rajtam áll,
szélük csontos érem.

Harckocsik zúgnak előttünk
karmolva a beton csillogást,
alattuk fűrészpor marad
csak a kancsali kapkodás.

2010. március 1.
Budapest

Folyam

2010-02-12T00:12:00.001+01:00

Mit mondjak te esze-veszett?
Nekem maradt még egy
kis józan álomszerű képbe elmerült
szennyesem mosom-mosom hozzád hozom,
adom, dehogy kapom, ne add!, kérem,
most üss, ne tartsd szavaid az enyémmel
szembe én nekem lehet tudom, hogy akarom
a NEMET,
vagy a helyett inkább mást,
ne is lássuk egymást,
én törpefejű idiótaként csüggök
volt szerelmem mocskától függök
még várom, nem kell,
de látom, menj el,
maradj, és fogd koszos kezem,
eressz, és köpd le gennyedző szemem,
maradj, és öleld törött vállam,
eressz, és tépd ki haldokló májam,
maradj, és simítsd hulló hajam,
eressz, és rúgd be horpadó hasam,
de ha csak a zöldülő falakat nézzük
vár ránk a puszta,
de ha csak a kihányt szavakat látjuk
marad a murva,
de ha csak a szerelem mocskát várjuk
marad a zöldülő fal, a kihányt szavak,
és rengeteg deszkázatlan vakablak,
és rengeteg öntörvényű korcsuló
cipzár húzó szennylakó,
bambusz, has, vér, játék, halál,
maradok, maradhatsz,
nem kell egy kiskanál
SE
nekem a szerelemhez
SE
mellettem maradni
SE
tudsz majd, és én
SE
melletted,
igen, nem, hogyan, talán, látod, döntök,
fákat döntök,
szavakat döntök,
várakat döntök,
lányokat döntök,
bármit döntök
csak ne kelljen több döntést hozni,
indokolni, hazug módon kirabolni
a jó helyének árnyékának
zöldszínű okádékában
átlátszó igazsággal teli mohás hordóját.
JÓ?
Keleten kelletlen kellettem
magam, magam miatt, mi alatt
miatta matattam magamban
magamat neki.
Ne. Ki?
Ki. Ki felé?
Kifelé.
Körülötted szállok,
szálltak
az igék pontatlan ragozásai,
már nem tudok verseket írni,
csak a mocsok dől ki számon,
szakad fekete tintám alatt a papír,
a jeges, a maradandó, a múló bánatú
lanyha cigarettadohány száraz maradékát szívom,
és írom,
és írom a kietelen szavakat,
nekem csak ez maradt,
ez a büdös, mocskos, szemeteszsáknyi
gyönyörű valóság.
Igazán igaziak a szavaid?
Csak árnyékod szagát szürcsölöm,
a furcsa papírjátékos görcsökön,
ezt játszom én.
Marad az alvadó hagyma szag,
vagy feloldoz majd egy daganat?
Bajnokom, bocs.
De hiszen,
én hiszem a magam igazát taposom
és csak mondom, mondom, mondom, ordítom, vagy nem,
ahogy gondolod, mondom, hogy IGEN, de már mondtam,
hogy NEM,
mit várnál tőlem?, ez vagyok,
ha szeretsz,
hát szeresd e szétbaszott
lelket, guruló szemgolyói között,
na ennyi. Látod, nincs mit tenni
egy marék fuldokló szóért;
a kopott, töbször átmosott
száradó borért

még talán.

öndefiniálás

2010-02-12T00:09:00.000+01:00

kávémba bogarak döglenek
arcom a semmi tölti ki
this is fucking me

2008. 05. 31

a fájdalom margójára

2010-02-12T00:07:00.003+01:00

jaj istenem
de néhéz az életem
lerohad a fél fejem
egy algopyrin kéne nekem

Elfogyok, mint a cink a Daniel-elemben...

2010-02-12T00:05:00.000+01:00

Elfogyok, mint a cink a Daniel-elemben,
Nem sikerül már soha elfelednem
Azt, hogy mi történt, mikor néztem magam elé,
Mint egy eltévedt elektron, ki tart az ég felé.
Bár kóválygó elektron nincsen, én jól tudom,
De unom ezt az órát, borzasztóan unom...

2004. január 20. kedd

Budapest

Természet óra alatt. Ez után a vers után mindig megkaptam Attilától (természettanár, és ofő egyszemélyben), hogy "Kati, inkább írj verset!". :D

háromsoros

2010-02-12T00:02:00.000+01:00

Gennyesre könnyezem magam,
szürkére káromkodom a műanyag világot,
hasoncsúszva verseket imitálok.

2007. november 24.

Nagybecskerek

magamtól

2010-02-12T00:00:00.002+01:00

Legyél Neked a szememre hajtott színes ruha.
Vagy az ujjaimra fonott gyűrűk sora.

óda a csótányhoz

2010-02-11T23:59:00.000+01:00

Kurva anyád!
C-sssssssssssssssssz.

2008. szeptember 30.

egy kis görény

2010-02-11T23:56:00.001+01:00

Egy kis görény makk-makk-makk,
Harapdálgat jaj-jaj-jaj,
Hosszú foga víg makkonya,
rácsot rázza katt-katt-katt.

Jön a másik, meglátja,
Örvendezve megvárja,
Rajta makkom, makk-makk-jaj-jaj,
Ketnek az ujja bánja.

Most már együtt henyélnek,
Görénytápon megélnek,
Jaj-jaj-jaj-jaj, makk-makk-makk-makk,
Ezek ám a görények!

Most már együtt harapnak,
Földön s ágyon szaladnak,
Jaj-jaj-jaj-jaj, makk-makk-makk-makk,
Ezek ám a makkosak!

2008. szeptember 26. Budapest

Láttam...

2010-02-09T23:30:00.003+01:00

Néztem szemeiben az apró tükröket,
S láttam benne mindahány bűnömet.
Az ő szeme tiszta, s mi benne volt,
Elmesélte azt, ki egyszer régen volt.
Remegve láttam meg saját magamat,
Hogy próbálom lebontani megannyi falamat.
Aztán láttam elindulni, sáros útra lépni,
Nem mert ő soha semmit sem remélni.
Őszi éjjelen a teliholdat nézni,
Kint a vadonban, az árnyaktól félni.
Láttam élni őt, és áldozatot hozni,
Megtett mindent, csak hogy tudjon egy szót szólni.
Tollal a kezében, szép szavakat vetni,
Gondokkal terhesen álmokat keresni.
Elvesztem benne, úgy magába húzott,
És mindent miben hittem, rögtön összezúzott.
Nem bírtam nem nézni…
Lehunyta a szemét,
S könycseppek folytak az arcán szerteszét.

2003. szeptember 8. hétfő
Budapest

Méreg

2010-02-09T23:29:00.000+01:00

Mennék, mennék,
Végtelenbe elmennék,
S talán vissza sem jönnék.

Fáj a szívem, majd megszakad,
Ekkora nagy kövek alatt.
Ne szóljatok, ha sóhajtok,
A halál torkából visszahozni nem fogtok.
Elkésett a mentőcsapat.

Segíteni akartok?
Már késő… Késő rájönni,
Hogy nekem is élni kell.
Vége… vége, nem lehet a falat
Áttörni mit felépítettem.
Már elkészítettem a mérget,
Hogy azzal érjen minden véget.

Nem segít a zene,
Megérintett a halál szele.
Nem segít a szó,
Mind elveszett ami jó.

Emlékeim megmaradtak,
Sők is lassan elragadnak.
A szép után még odakapnék,
Csak azonnal belehalnék.

Mért változott meg minden?
Nem tudok hinni senkinek.
Elveszett a bizalom, a becsület.
Szívem megszakadt a súly alatt.

Itt a méreg,
Csak végre érjen véget
Ez az élet!…

2002. október 12.
Budapest

Kínpad

2010-02-09T23:28:00.000+01:00

Mikor mondta ˝szeretlek!˝, hittem neki,
Mikor mondta ˝bízzál bennem!˝ adtam neki
Esélyt, mért ne adtam volna?
Naivan hittem, nem fordult a homokóra.
De fordult, s az apró szemek záporoztak lefele,
Mint a nyári eső, s mint most könnyeimnek serege.
Mikor leért benne az utolsó homokszem,
Mondták, hogy ne, mégis mondtam ˝bízom benne azt hiszem˝.

Éjfélt ütött már az óra, Hold nézi az éjszakát,
S azt figyeli hogyan lesznek egymáséi két fiatal odaát.
Odaát a vízen túl, az alkonyon, s az éveken,
Pillanatnak élnek, s akkor sehol sincsen félelem.

Ahol én voltam, és én maradtam, a józanság színpada,
Reszkettem a félelemtől, eljön újra fájdalomnak kínpada.
Múltak órák, múltak napok, és eltűnt a félelem,
Nem maradt más, csak a tiszta lánggal égő szerelem.
Mondták nekem, ˝vigyázz nagyon˝, mondták, ˝megint összetörsz˝.
Nem hittem, mert bíztam benne, és ez mindent eltörölt.
Aztán láttam, tudtam, bírtam, de reméltem reménytelent,
Hogy azt mondja, ˝nem tettem meg, bízzál bennem kedvesem!˝
Azt mondta, hogy dúlt a mámor, vörösbor nem engedett,
Megtörtént és ezzel aztán mit kezdeni nem lehet.
Bíztam benned! Bíztam benned! Hajtogattam makacsul,
Csak magamnak, hisz ez másnak nem jelentett semmit, úgy,
Mint nekem, ki hittem mindenegy szavát,
˝Nem is szeret˝ kósza szellő futott a fejemen át.
Széttörtem én szilánkokra, elemészt a fájdalom,
Ott fekszem már, kikötözve, újra, a várt kínpadon.

2004. január 6-7 éjjel

Bosszú

2010-02-09T23:25:00.000+01:00

Gyilkolni akarok,
Menni szagra, vérre,
Hogy lábamnál szenvedő alakok
Meghaljanak végre;
Aztán menekülni kihalt temetőbe,
És elsuttogni fáradt testtel,
Megtörten a levegő,
Hogy most én vagyok a mester,
S rám hallgatnak a farkasok,
Megújuló testtel majd én parancsolok!
Üldözni fogom Őt,
Át az Óceánon;
S bújjon előlem,
Mert ha megtalálom,
Tőröm belémártom,
Hogy járja át a kín,
Hogy ő is tudja meg, milyen ez,
Mikor valóság lesz a rossz álom,
És meghal bármit tesz;
S mielőtt eljönne a hajnal,
A sötétséget néma sikoltása
Ezer darabra szaggatja majd,
De már nem állít meg a viszolygása;
Meghal, széttépik a farkasok,
Nem számít, hogy mit akar,
Hisz nekik már én parancsolok.

2003. április - szeptember 1.

Gyász

2010-02-09T23:24:00.001+01:00

Száll a lassú, gyászos ének,
Elfogyott az édes méreg.
Sír az ősz a friss sírhanton,
Kacag a lány a bús siralmon.
Nézi őt egy kósza lélek,
Nem érti meg miért szép ez.
Nem látja a kis virágot,
S elfújja az első lángot.
Nevet az ősz a rossz alakon,
Zokog a lány a víg szavakon.
Elfárad a kósza lélek,
S elhalkul a gyászos ének.
Ősz emeli lányt a mélybe,
Lány megszenved most a kéjbe.
Némaság száll a mezőre,
Suttogás a temetőre.

2003. szeptember 23. kedd
Budapest

Csalódás

2010-02-09T23:19:00.002+01:00

Fáradtan mondtam a szavakat újra és újra,
Reméltem egy napon megérti mért léptem az útra.
Mondtam neki százszor, és ezerszer,
Nem volt elég, újra kérte, mondjam el még egyszer.
Monotonul mondtam, tudtam, hogy nem érti,
De akarta és gondoltam ezért már megéri.

Heteken keresztül folyton csak szenvedtünk,
És közben értékes perceket vesztettünk.
Egy napon feladtam… nem érted, nem érted.
De újra akartad: ˝Csak mégegyszer!˝ - kérted.
Nem bírtam mondani, csendben néztem rád,
Értem már… - közölted, de tudtam hogy hazudtál.

Aztán elmentem, éreztem: idő kell.
Tudni akartam: még mindig érdekel?
Nem láttalak többet, megszoktad: kereslek,
De nem jöttem másnap, tudtam nagy hiba lesz.
Elmentem messzire, vártam, egyszer üzensz,
És kéred majd mégegyszer: ˝Mondjad el… mondjad el!˝

2003. szeptember 25.
Budapest

Kismadár

2010-02-09T23:18:00.001+01:00

Szürke égbolt terült felénk,
S egy kismadár repült mellénk.
Törött szárnyát próbálgatta,
A szél folyton csak visszadobta.

Néztük-néztük, ideér-e,
Törött szárnya engedi-e.
Küzködött a nehéz széllel,
Aztán meg a sötétséggel.

Elvitte a szellő messze,
Távol onnan, hová menne.
Törött szárnyát nem kímélte,
Darabokra szedte, tépte.

Néztük csendben hogy tűnik el,
A vihar hogyan repíti fel.
Csendben maradt, tűrte, bírta,
Hagyta hogy a szél sodorja.

Átkot nem mond, szitkot nem súg,
Csak azt hallgatja, hogy a szél zúg.
Tudta, itt lesz neki vége,
Törött szárnya nem kímélte.

Tudtuk őt sem látjuk többé,
Nem lesz már csak a semmié.
Szürke égbolt terült felénk,
És a semmi leült mellénk.

2003. szeptember 24. szerda
Budapest

A világ alatt

2010-02-09T23:17:00.002+01:00

A világ alatt bújnak meg az árnyak,
Az élet után betakarnak mindenkit a démon-szárnyak.
Láva folyóba veszik minden ami jó,
Nem ér semmit azután a ki nem mondott szó.
Csontok koccanása töri meg a csendet,
Akárhol keresik, nem találnak rendet,
Csak a volt-élők tetemét a féreg-temetőben,
S lehelletük bűzét az állott levegőben.
Néha felkacag egy-két lidérc-virág,
S utánuk suttognak el számtalan kis imát,
Szellemek köröznek, s röhögnek szüntelen,
Bárki volt is, itt már nem lesz bűntelen.
S néhány lélek pedig folytonosan táncol,
Miközben a testük tűzvörösen lángol.
A világ alatt bújnak meg az árnyak,
Az élet után betakarnak mindenkit a démon-szárnyak.

2003. október 30.

Fájdalom

2010-02-09T23:13:00.001+01:00

Százszor szóltam néked, ezerszer kiáltottam,
Milliószor suttogtam, de közben ordítottam.
Reméltem rámnézel, meglátod mit érzek,
Az üveg kalitkából kieresztesz végleg.

Ott álltam remegve, csak vertem a falat:
˝Nézz már rám! Nézz már rám!˝ Nekem csak ez maradt.
Nem hallottad, álltál, és néztél a semmibe,
Kértem az Istent, hogy hangom elvigye.

Csak fordulnod kellett volna, s meglátsz engem csendben,
Hogy meztelenül állok egy üvegfallal szemben.
Nem néztél felém, könnyeim hullottak,
Ott voltál egy méterre szinte kezeid súroltak.

Nevetnem kellett, hogy ott állok félszegen,
Vágyaktól, álmoktól, könnyektől részegen.
Nevettem és sírtam, hangom elnyelte a semmi,
Úgy szerettem volna melletted lenni…

Vertem az üveget, vártam, hogy betörik,
Hogy majd a súlyos csend azonnal megtörik.
Vérzett a kezem, sebeztem önmagam,
Neked kellett jönnöd, hogy lebontsad a falam.

Nem tudom mi történt, egyszerre láttalak,
Láttam a szemed, a szád és az arcodat.
Kedvesen néztél rám, odaléptél hozzám,
Menten összerogytam a fal másik oldalán.

Felemelted kezed, betörted a falat,
Neked sikerült, míg nekem megmaradt.
Táncoltam, lobogtam, égtem legbelül,
Tekintetem lassan az övében elmerült.

Megfogta a kezem, megalvadt a vér,
Lelkemben lassacskán elmúlott a tél.
Jó volt tudni ott van, szorítja a kezem,
Átöltel ha kérem, megtörli a szemem.

Meztelen voltam, de ő is előttem,
Reméltem mostmár hogy nem hagy el majd sosem.
Ezer évig voltunk egymást átkarolva,
Ölében ültem, s így testem megtartotta.

Egy pillanat volt csupán, egy apró közjáték,
Nem tudom mi történt, de elborult az ég.
Hibáztam valamit, megint elrontottam,
Nem tudtam hogy mit, de könnyeket ontottam.

Nem mondta el sosem mi volt rá az oka,
Hogy a fal szilánkjával véremet ontotta.
Rámnézett, elfordult, majd végigmért megvetőn,
Meztelen voltam, s takartam szégyenlőn.

De nem volt erőm hozzá, szívemben a szilánk,
Lassan véreztem, míg kiégett a láng.
Aztán hátrafordult, elment, otthagyott,
Bágyadtan néztem míg erőm el nem fogyott.

Sötétben ébredtem, démonok között,
Nem láttam az eget már a fejem fölött.
Felültem, szétnéztem, láttam a falat,
Démonok és sötét… nekem csak ez maradt.

2003. október 6. hétfő

Gyermekmese

2010-02-09T23:10:00.000+01:00

Akkor volt még élete,
Vidám, mint egy gyermekmese,
Mikor nézett, de nem látott,
Szerette a virágot,
Tudott hinni Istenben,
És bízni az emberben.
Menedékért fénybe lépett,
Ott talált meg minden szépet,
Kerülte az árnyékot,
Minden ártó szándékot.
Hideg ellen tüzet gyújtott,
Démonokra mind lesújtott,
Nem gyötörte látomás,
Tiszta vízű volt a forrás.
Csakhogy aztán jött egy szélvész,
Elvitt mindent amiért élt;
Véget ért a gyerekmese,
Nem ébred fel már sohase…

2003. október 6.

Míg

2010-02-09T23:09:00.000+01:00

Míg nem láttalak, míg nem tudtam, hogy vagy,
Míg nem hallottam egyetlen hangodat,
Míg másnak tudtam hinni, nem csak neked,
Míg tudtam nélküled remélni, nem csak veled,
Míg nem gondoltam mindig, folytonosan rád,
Míg nem tudtam te vagy az utolsó reménysugár,
Míg éltem bár lelkem már halott volt,
Míg nem csupa szomorú dallam szólt,
Míg bíztam másokban, bár tudtam nem lehet…

Addig más voltam, érzem a változást,
Tudom egy ideje, hogy most már minden más.
Még reméllek barátnak, szeretném engedjed,
Még szeretnélek társnak, de tudom, hogy nem lehet.

2003. szeptember 26. péntek

Kezdet

2010-02-09T23:06:00.001+01:00

Százával jöttek
Elfoglalni a Földet.
Mindahányan sötét ruhában voltak,
Nyomukban feltámadtak a holtak.
Mint a hangyák másztak előre,
S mindig több és több lett belőle,
Hogy a mozgó Feketeség
Növeljen mindent ami veszteség.

Hallatszott halálsikoly, üvöltés,
Sosem hallottam szebbett annál, mikor jött a dübörgés,
És ezrek suttogták áhítattal,
Hogy veszett a Föld, de talán még eljön a hajnal.
Villámok cikáztak az égen mindenütt,
Édes dalokkal támadtak ellenük.
Sorra hullt el minden ember,
S ki maradt már védekezni sem mert.

Mindenhol a dögvész pusztított,
A Seregben is csak a csoda gyógyított.
Hulltak a Feketék is szép szám mindenütt,
Csak a Remény maradt, mi néha elmerült
Az emberek buzgó önsajnálatában,
De nem tudtak vele mit csinálni magában.
Támadtak magukra, túléléssel küzdtek,
Az emberek ellen embereket küldtek.

Hátha majd ő marad és menti a világot,
Beteljesült egy hihetetlen átok.
Nem hitték mi van most, folytatták a harcot,
A feketeség lassan oszladozni látszott.
De más sem maradt nagyon, várak, és fellegek,
Elnyeltek mindent a vad ütközetek.

Egy nap arra ébredt a Föld: béke van,
Nem pusztul már tovább a sok boldogtalan.
De szétnézett, és látta, hogyan történt mindez:
Vérfoltok és mocsok borított be mindent.
Bánatának hangot adva eleredt az eső,
S egy barlangból bújt a két menekült elő…

2003. november 20. csütörtök

Vászon

2010-02-09T23:04:00.001+01:00

Még egy jön, aztán újra megy,
Ismerem már milyen ez.
Bízom benne ő lehet,
Aztán persze mást szeret.
Újabb érzés, újabb vágy,
És szívembe reményt ád,
Bár tudom most is mi történik.
Lelekemben a láng meggyúlik,
Kapaszkodom tűzzel-vassal,
Mert tudom majd hatalmas zajjal
Érek földet ismét, újra,
A könny-függöny mögé bújva.
Földön fekszem, felállok.
Soha senkit nem találok.
Elvesztem egy rengetegben,
Mely a saját sötét lelkem,
Már nem is él, csak pislákol,
Mint egy haldokló mécses lángol,
Szél fútta, kietlen temetőben,
Csak füstje száll a levegőben…
Mennem kéne, szökni, messze,
Tudom minden el van veszve.
Kár a remény, kár az élet,
Úgysem látok többé szépet,
Úgysem hallok kedveset, jót,
Úgysem szól majd senki jó szót,
Úgyis vége lesz ennek is,
A vágy majd lassan elveszik…

Csak veszne már!

Mert addig újra szenvedek,
Bár tudom, majd az idő eltemet,
Csak azt is hogy jön majd más,
És nem történik változás…

2003. november 24. hétfő

Titok

2010-02-09T23:03:00.000+01:00

Feszült valami titok,
Valami, amit megfogalmazni nem tudok…
Mikor odaléptem néma volt,
Aztán felnézett, megszólalt, mosolygott.
Szeretett? Talán. Remélem.
Szerettem? Biztosan, de féltem.
Féltem tőle, féltem a világtól,
Féltem nem mondja többet, hogy hiányzol…
Leginkább magamtól féltem, tudom, és tudtam akkor is,
Féltem hogy ami nincs, még az is elveszik…

2003. december

...hogy éljek

2010-02-03T17:22:00.001+01:00

Látod lebukik minden,
itt benn
még zakatol némi ösztön
a földön
fekvés örömének prezentálására.

Megszökött tőlem az a kicsi
és ostoba szivárvány,
arcomon tükröződik egy-két
elmúlt járvány sebhelyes emléke,
a szemem sarka is sebes és durva.

Meztelenül az ágyamon
vöröses pántok
ölelik a szunnyadó életet,
viszketés, reszelés,
a bőrömön pereg a lelkem.

Haldoklik az injekcióm
durva tűje
hétfőn jön el értem újra és újra
a megsemmisülés szélén állok,
hogy éljek.

2009

torzulás

2010-02-03T17:13:00.001+01:00

soha nem ér véget
ha vége lesz
vége nem jön el
én soha élek
éltem és majd fogok

2009

Játék

2010-02-03T16:42:00.002+01:00

Őszi alkony jött a földre,
Beborított mindent ködbe.
A virágok elhervadtak,
Esőcseppek felszáradtak.
Homály mindent beborított,
Fájdalmában felvonyított,
Minden élő, minden halott,
Nem hallottak olyan hangot,
Sehol még ezen világban.
Hetek teltek el siváran,
Míg egy élő meg nem tudta,
Mitől minden ilyen furcsa…

Csillag hullott, földre szállt,
Egy kisleány folyton várt.
Várta apja születését,
Gyermekének temetését.
Várta vérré válik a víz,
Megszakad majd megannyi szív.
Tengeren túl élt magában,
Boldogság volt a hangjában.
Bánat ült a szemeiben,
A világ kicsi kezeiben.
Játszott vele, próbálgatta,
Tetszett ahogy irányítja.
Mosolyától elolvadtak,
Haragjától megszakadtak.
Ujjai közt megformálta,
A felesleget eldobálta.
Szépet akart, kedveset, jót,
Csak felcserélt megannyi szót.
Gyönyör helyett lett fájdalom,
Tettek helyett fogadalom.
Fény helyett jött nagy sötétség,
Magasságból lett a mélység…

Rémálmából felriadva
Nagy nehezen megvallhatta,
Hogyan érzett, és mit látott,
Hang nélkül is felkiáltott.
Körülötte élők, holtak,
Sikoltoztak, ordítoztak.
Nem tudták már kik is maguk,
Beleveszett törött hangjuk
A világ ócska zajaiba.
A lány hatalmas falaiba
Ütköztek, ha szálltak volna,
Meghaltak, ha éltek volna…

Csillag hullott, földre szállt,
Egy kisleány folyton várt.
Várta apja születését,
Gyermekének temetését…

Ezer csillag hullt le szépen,
S felragyogott két szemében,
Hogy elhozz a reményt neki,
Ki a Földet nem feledi…

2003 ősz - december 17.
Budapest

Temető

2010-02-03T16:40:00.000+01:00

Szakadó esőben léptem egyet-kettőt,
Míg el nem értem az ős öreg temetőt.
Az eső szélre váltott, és egy szót hozott az éj,
Érzés, mondta halkan, és elöntött a kéj.

Fájdalmas volt látnom a sok kidőlt keresztet,
Hogy a métely itt is gyökeret eresztett,
De mégis jobb volt itt, mint bárhol a világon,
Legalább azt tudtam, hogy ez már nem csak álom.

Ujjaim hegyéből friss vér csörgedezett,
A föld, melynek ölén születtem, halkan elengedett,
Hogy vérem szívja be, abból táplálkozzon,
Mert egy éjen - tudja - én is átváltozom.

Misztikus harcom ésszel és érzéssel,
Nem ér véget amíg elemészt a kétely.
Vérem folyhat mindig, nem fogy el, jól tudom,
Cseppenként táplálja kiéhezett foglyom.

Ha könnyeim hullanak, is véres minden csepp,
Azt is a föld nyeli, de nem lesz tőle szebb.
Helyén borostyán nő, fedi a sírokat,
Hajnaltól védi meg az éjszaka vívókat.

Reggel szakadó esőben ébredtem fel ismét,
Magam mögött hagytam az ős temető mérgét.
Bár jobb volt ott, mint bárhol a világon,
De néha jobb egy valósszerű álom.

Úgyis visszatérek majd, mint minden éjjel,
Szavakat suttogok, és versenyzek a széllel…

2003. december 16. kedd
Budapest

Részegen

2010-02-03T16:36:00.001+01:00

Vártam egy üzenetet, szívszorongva vártam.
Vártam hogy azt halljam, nevessél bátran!
De nem tudtam nevetni, csak sírni tudtam, sírni.
Remegő kézzel szédült verset írni.

Nem tudtam mást, mint dühöngeni este,
Csakis azért, mert nem ölel a teste.
Eljátszottam nem bánt, nem érdekel semmi,
Mint már sokan mások, ő is mindent elhitt.

De bántott, és féltem, és szédültem, és égtem,
Megráztam volna, hogy nézz már rám, nem kértem
Hogy adjál, csak ha egyszer adtál, vártam volna még…
E helyett majd megint rámszakad az ég.

Megrántottam vállam, és zuhantam az ágyba,
Hogy egy álom, majd kijózanít, hátha
Csak könnyeimtől részeg testem reszket,
Attól hogy mi lesz ha nem vetek keresztet…

(S mint annyiszor már, most sem vetettem,
Mert bizalmam Istenben régen elvesztettem…)

2003. december 22. hétfő
Budapest

Ordítok

2010-02-03T16:35:00.000+01:00

Fogj le, mert ordítok,
Hangtalanul valakit magamhoz szólítok.
Talán elég, hogy megértse,
És végre megnézze,
Ki gyengeségem forrása.
Mért halványul szívemnek izzása.
Ő tette,
Energiám szép lassan elvette.
Örömmel adtam,
De most kell hogy visszakapjam.
Ha nem segít meghalok,
S felfalnak a farkasok.

2002. október

Tündérvirág

2010-02-03T16:34:00.000+01:00

Gyöngy. Szeme gyöngy.
Vér. Ajka vér.
Hab. Teste hab.
Drót. Haja drót.
Ág. Ujja ág.
S kis teste remeg, mint a fák
A téli szélben alkonyatkor.
Az apró Tündérvirág.
Pislog egyet, mosolyog,
Ajkain még nektár nyomok.
Kicsi szárnyát libbentené,
S a homok szállna ezer felé.
De nem libben, mert megfagyott.
- Tündérvirág, hát mindenki elhagyott?
Felnéz, bólint, szeme sarkán könny csorog.
Lép egyet és körbeforog.
- Segítsetek! - kéri szépen.
- Adjál okot! - Csillag inti le az égen.
Lekuporog fa tövébe,
Szipog míg Hajnal kezébe
Nem ad egy tűt.
Ágaival megmarkolja,
Drót hajával tisztogatja,
Míg fényes nem lesz: csillog-villog.
Szája körül megfeszülnek parány izmok.
Meglengeti kezében a fényes eszközt,
Csillag szólal: - Nem lesz attól jobb ha megszöksz.
Ő csak néz rá gyöngy szemével,
S nem mozdul már hab testével.
Tű mered ki kis szívéből,
S nektár folyik vér helyéről…

2003. december 29.

Mosolyod halhatatlan volt...

2010-02-03T16:31:00.001+01:00

Mosolyod halhatatlan volt
Az álmok szárnyain,
Örökké való, mi néha meglegyint
Egy-egy embert, s szépet ad nekünk.
Legalább a sötétben világítson,
Maradjon meg velünk.

Mosolyod halhatatlan volt,
Világot átölelve
Örökké való, a bánattól elföldelve.
Szikrák pattantak és fordultak mind felé,
Hogy láthassák egyszer,
Érezzék erejét.

Mosolyod halhatatlan volt,
Érzésekkel teli,
Örökké való, hogy mindent megérintsen,
A világot érezte, hogy mindent megszépítsen.
Körülöttünk, adta a meleget,
Átölelt hogy szabadítson,
Vonzotta a szemeket.

Mosolyod halhatatlan volt,
A fájdalom szigetén,
Örökké való, porszemből lett gyöngy,
De nem viselt el semmiféle közönyt.
S végül megmaradt magának
Színes emlékképek között,
Magyánnyal, ki csak gyönyörködött…

azon, hogy mosolyod halhatatlan… volt.

2004. január 23. péntek

Zene

2010-02-03T16:29:00.000+01:00

Zene, zsong, zsong, zúg a füledben,
Csattog, és pergő táncra hív egy ütemben.
Dallamok vihara kevereg-kavarog,
Énekek, hangszerek, bódító sikolyok.
Meggyaláz, földbe súlyt, elnyel és hívogat,
Önkívülten ásod a saját sírodat.
Érzed, és tudod, hogy vége lesz mindennek,
Kábulatban tart, szorít, el nem enged.
Már nem bírod, de mozogsz, hallatod hangodat,
Botladozva zokogsz, kell még! Már függő vagy…
Elszédít, megvakít, megcsonkít. Boldogan
Roskadsz össze, és vonaglasz sírodban.

2004. január 21. szerda

Őrület

2010-02-03T16:27:00.001+01:00

Darabokra szaggat, ízekre szed,
Elborítja lassan vérgőzös fejemet.
Őrjöngve lerogyok, magamba roskadok,
Magamba! Magamba! Önző alak vagyok.

Tépem a levegőt, szabdalom a falat,
Véres kezemhez már csak a varr tapad,
Mert nem érhetek hozzá, elvisznek azonnal,
És ülhetek órákig egy köpenyes fazonnal.

Mocskos a kezem, és könnyes a szám,
Éjszaka is kint lennék a magányos Fán,
Mert ő még elvisel, megnyugtat, és segít,
És nem mondja senkinek, ha késem majd megpendít,

Egy vénát, csuklóm körül,
És sápadt karomra spriccel a vér, csak a szájam örül.
De úgysem fog, úgysem bánt,
Mert mindig csak visszaránt,

Valami hogy fájjon, és szenvedjek még tovább,
És tovább, és tovább, és tovább, és tovább.
Őrült vagyok, közveszélyes, önveszélyes, őrült.
Mindenkire rátámadnék aki kicsit örült,

Valaha az életének, bár én is voltam így,
De most irígy vagyok, végtelenül irígy.
Ó csak annyit kérek ne hagyjál magamra!
Mardj velem mindig, mindig, mindig, és ügyelj a szavamra!

Vagy tűnj el!, most azonnal!, soha ne lássalak!,
Tűnj el vagy vérese harapom, a hazug szájadat!
És magammal viszlek én bárhova is megyek,
Mert mindig veled leszek, veled, veled, veled!

2003. december

Átok

2010-02-03T16:25:00.000+01:00

Ha elhagy már a Végzet, És megszűnik a Sors,
Megnézel egy képet,
Mit készítettél egykor.
Látni véled rajta az idő múlását,
A talpadba belétört tövisek szúrását
Érzed majd, és dühöngsz: mi mindent vesztettél,
Bár oly sokáig fájdalmasan küzdtél.
Mindegy lesz akkor már, hisz nem tehetsz semmi,
Az idő elmúlt, és megtörtént ez mind.
Emlékként él majd minden. Gondoltban,
A múlt idők ködébe vészve, oldozatlan
Halsz majd, és fájni fog mindened,
Csak hogy tudd, nem lesz már senkinek intened.
És ahogy lassanként hatalmas lesz Átkom,
Megszűnik létezni minden a Világon.

2003. november 7.

Cirkusz

2010-02-03T16:22:00.000+01:00

Maszkok, Fátylak, Sálak, Jelmezek,
Ti akartatok bujdosó életet!
Táncoló bábúk szédítő sötétben,
És egy figura, álarccal kezében,
Kezdődjék a színjáték!

Vonagló bábúk és szenvedés mindenütt,
Vigyázz, egy árny majd lehet, hogy visszaüt!
Extázis és mámor, a fájdalom küszöbe,
Szakad a kötél, s egy Bábú esik össze.

Rángatja a madzag, lépked a porondon,
Ezrek várják áhítattal, ő is összerogyjon.
Álarcok és Maszkok, nektek is végetek,
Nem kell már csak a fénytől félnetek.

Őrületes játék, imádják a maszkok,
Cirkuszi bujaság, csakis halált adtok.
Jelmezes démonok várnak étlen-szomjan,
Hogy a veszetteket falják fel majd nyomban.

Még tántorog előre, míg ereje hagyja,
Ó, te szerencsétlen Marionett-baba!
Megbotlik, s azonnal felgyullad az éj,
Tapsolnak, kacagnak: ˝megint itt a vég!˝

Egy pár botorkál most lassan előre,
Ők is tudják, hogy van ez eldöntve.
Káprázatos táncuk betölti a teret,
Rajtuk csak a Vak álarca nevet…

Órákig vannak tán kéjben megfürödve,
Kéjben megfürödve, s vágytól meggyötörve.
Aztán egy éhes Árny lecsap a lelkükre,
S ők aláhullnak, fénytől elterülve.

Vigyorgó Maszk lép színre ostobán,
˝Ennyi lenne mára!˝ - kiáltja tétován.
Körülötte árnyak, maszkok, szellemek,
Elmebeteg kiáltják, és szedik szét:
Kezdődjék a színjáték!

2003. november 17.

Átok a szerelem

2010-02-03T16:19:00.000+01:00

Átok a szerelem.
Átok, mely súlyként ül a szíveden.
Védekeznél ellene, de szíved érzi:
Nem lehet! Ó, nem lehet!
S kit szeretsz, az támad majd ellened…
Csak szavát halld,
és meghalsz majd…
Csak szemét nézd,
és felemészt…
Csak érintsen,
S rájössz nincsen
nála nagyobb kincs számodra.
Lassan köd ereszkedik Álmodra,
Felébredsz és zokogsz majd,
Hogy mért vonzod most úgy a bajt,
Hogy mért nem tudnak szeretni,
Hogy mért nem tudsz most feledni,
S hogy mért hagyott el mindenki…
Szerelmedet már csak égő szemed hirdeti.
Átok a szerelem.
Átok mely végig üldöz egy életen…

2003. január

Elég volt!

2010-02-03T16:16:00.001+01:00

Míg értettem ki voltam egykor,
És elmentem egy temető mellett,
Sötét átkokat lelkemre szór,
Némán hívogat.

Adtam neki száz könnycseppet,
Ha akarta sem adta volna vissza,
Gyűjtötte magába a szeretet,
Elhagyott az erő.

Egyedül vagyok most már végleg,
A világnak nincs rám semmi szüksége
A szégyen fátyolán át, kérem,
Szűnjön meg az élet.

Dombokon, völgyeken, vízen és szárazon,
Levegőn és földön, folyton őrlődöm,
Beteg lélek, akárhogyis, fáj nagyon.
A test sem jobb.

Kiáltanék, elfutnék és meghalnék,
Csak hogy értsék milyen… ez,
Hullaszag, remegek, az szeretném,
Hagyjál békén.

Érted már az istenit?
Csak hagyjál békén lent a mélyben,
Hagyjál végre megdögleni,
Elég volt!

2003. november 2.

Hullanak a kövek

2010-02-03T16:13:00.000+01:00

Hullanak a kövek, melyek tartották életem,
Hamisak a hangok, mikből összeáll énekem.
Kicsúszott a talaj már a lábam alól,
Nem segít már senki azzal, ha átkarol.
Szörnyen érzem magam, tudom, hogy meghalok.
Önzésemtől félek, magamtól szaladok.
Zuhanok árván, fázva, a semmibe,
Nem kérek már senkit arra, hogy, ˝nézz ide˝.
Feladtam, ennyi volt, egy hosszú látomás,
Elkezdődött rég a visszaszámolás.
Könnyek fátyola borítja a szemem,
Ökölbe szorítom csendesen a kezem,
Átadom magam lassú zuhanásnak,
Nem állok ellent már a rugdosásnak.
Csak sóhaj szakad fel néha ajkamon,
Fájdalom mar belém minden hajnalon.
Érzem most már azt is, hogy rövid a zuhanás,
Hófehér köddel nyel el most a ragyogás.

2003? 2004?

Remény

2010-02-03T16:09:00.000+01:00

A Remény az ami erőt ad,
Ami életben tart.
S közben játszik veled,
Hamis álmokba csal,
S te Hiszed, hogy lehet
Az amiről Tudod, hogy nem.
De reménykedsz, s mikor a
Remény elfakul, az érzés is
Vele együtt tovaszáll…
S jön az új. Az új Remény,
Az új érzés, az új Harc.
Harc az ésszel, az akarattal,
És a Reménnyel.
Te pedig nem tehetsz semmit,
Hisz csak színtere vagy
Eme Ördögi-játéknak.
De az élet véget ér,
s a Remény is elszáll,
A Remény, ami éltetett.

2002. április
Budapest

(ez volt a második vers amit írtam... rég volt...:)

Mikor már vége

2010-02-03T16:07:00.000+01:00

Gondoltam, hogy egyszer vége lesz,
És arra is gondoltam, hogy nagyon rossz lesz…
Mindenki elveszett, csak egy páran maradtak,
És azok is talán másokért eladnak.
Elmúlik minden, s egyedül maradok,
Csak gondolkozom folyton, s néha megakadok.
Mint viharos tenger minden gondolatom,
Átkelnék rajta, de hogyan, nem tudom.
Éjjel nem alszom, s nappal nem hallom,
Ha valaki szól hozzám.
Képzelt álomvilágba zártam be magam,
S a valóság fáj, mikor ráébredek,
Hogyan forog körülöttem a világ.
Pár nap még, s túlélem…
Vagy nem és meghalok.
Talán törődnek velem majd még az Angyalok.

2002. szeptember 30. hétfő

Tündérország

2010-02-03T15:59:00.000+01:00

Elvágyom e földről,
Elvágyom tündérek közé.
Elvágyom a ködből,
Elvágyom fényesség fölé.
Mennék én el,
Hova már a szem nem ér el,
S vinnék magammal minden bánatot,
Elfeledném azt, ki mivel áltatott.
Elzokognám lassan az összes vágyamat,
Szél borítaná rózsával ágyamat.
Elégne a bánat, megszűnne a bú,
S fejem koronázná rózsakoszorú.
Tündér szárnyakon repülnék én tova,
Keresni az utat, mely elvezet oda…
Hol már nincsen semmi, csak érzés és feledés,
Majd a sír felett lebegek, míg eljön a temetés.
Aztán eltávoznék, a szél röpítene,
Áttetsző szárnyakat nekem kerítene.
Felszállnék magasra, egyenest a fénybe,
És ott boldog volnék, tündérek közt, végre…

2003. március 25. kedd
Budapest

Tükör a tükörben

2010-02-03T15:58:00.001+01:00

Tükör a tükörben,
vigyetek, különben
elmegyek, meghalok,
örökké hallgatok.

Tükör a tükörben,
légszomjas tüdőmben
szorul a levegő,
közel a temető.

Tükör a tükörben,
félénken vetkőztem
lemosni mocskaim,
sötétlő foltjaim.

Tükör a tükörben,
vigyetek, különben
elmegyek, meghalok,
s magammal rángatok
Valakit akit szeretek…

2004. április 27.
Budapest

Tovább

2010-02-03T15:56:00.001+01:00

Keresett.
Nem tudtam, hogy ő lesz az, ki emleget.
Fáradt testtel találtam meg egy este,
Szavaiból reményképet merítve.

Rámnézett.
Tekintete néhány érzést eltépett.
Foszlányokban hullottak a kételyek,
Tőle kaptam új erőmhöz életet.

Nevetett.
Nevetése betöltötte kezemet.
Kezeim közt ott nyugodott sóhaja,
Gyönyörű volt minden egyes éjszaka.

Szeretett.
Ölelése nyitotta meg lelkemet.
Viszonzásul mindenem odaadom,
Életemet vele együtt álmodom.

2004. július 28. szerda

Tehetetlen

2010-02-03T15:52:00.001+01:00

Ha egy szeméthalmon állsz és nézed,
Hogy folyik el minden véred,
Senki nem jön segítséggel,
Könyöröghetsz minden éjjel.

Úgyis férgek étke leszel.
Nem lehet más, bármit teszel
Ez a sorsod, így kell élned.
Nézd csak, nézd, hogy folyik véred…

Mocskos vagy, de nem kiégett,
Még a mindentől kell félned,
Még a semmi gyúl szemedben,
Már a halál les rád csendben…

2004. szeptember 12.
Kistarcsa

romantika

2010-01-04T15:21:00.000+01:00

Döglött bogarak hullanak
a lámpafénytől nedves
mennyezetről
az ágyba.
Az ágyban fekszünk,
épül takarónk,
alá húzva nyitott szemünk.

2008 06. 06

pillanat

2009-12-01T15:20:00.001+01:00

haszontalan lettél
haszontalan lettem
nincs értelme úgy csinálni mintha
üszkös vállamról rohadna a szerelem
lágy öle

Zavar

2009-11-13T13:36:00.000+01:00

És fog egy párnát, széttépi.
És fog egy babát, széttépi.
És fog egy embert, széttépi.
És fogja magát, széttépi.
De nem. Nem. Nem.
Elégedetlen.

Ébredés

2009-11-13T13:34:00.000+01:00

Szolganépek vállvonása
deszkába marja jelüket.
És senki, senki nem nevet,
és senki, senki nem marad,
és mindenhonnan dal fakad,
és megszűnik a félelem:
lázadnak a földeken.

Nyár

2009-11-13T13:31:00.002+01:00

Hova mennék mikor az erdőkben is csak zaj van?
Ha rohannék a poshadt avarban,
és elnézném a fákat egy pillanatra, csak sikoltanék.
Nem fájna, csak üvöltenék, mert jólesik.
De most nincs hova menni, már kiégett
a lég, porzik utána a csók. Egy ragadós, izzadt, sós;
hosszan nyúlik, és csak harmadnapra múlik.

Szikkadt vagyok, száradt, összeaszott,
szemem repedezett.
Susognak körülöttem, őrjöngenek,
tépik a szám, a ruhám, szorítják a kezemet.

Hát hova bújnék ha az erdőben is csak zaj van?
Ha fetrengenék a poshadt avarban,
és elnézném a fákat egy pillanatra, csak hánynék.
Fájna, és üvöltenék, mert kell.
De most nincs hova menni, még vért köpök az emlékekkel.

2005. június 6. hétfő
Budapest

Otthon

2009-11-13T13:24:00.000+01:00

Szárazság és füst szaladt át egy
poshadt pesti reggelen a
körúti könnyben. Elcsöppent a lég.
Megcsúszott a város.
Soha nem fog felkelni, a büdös,
rongyos, ázott mennyből.
Itt élek.

2005. június 1. szerda
Budapest

Ketten

2009-11-13T13:18:00.000+01:00

Mit tudom én, hogy merre jársz,
mit tudom én, hogy mit csinálsz,
mit tudom én, nem is érdekel!
mit tudom én, felejts el…

Szöges kampóra akasztotta,
utána elfordította,
kedvesen nézett, csöpögött a szem,
a másik ordította: akkor sem teszem!

Vetkőzni kezdett, haja arcában,
ráncos mellei két buja karjában,
és csak pislogott rá, elintézte végleg
tenyéről lassan foszlik le a kéreg.

A másik nézte nézte,
gyűlölte is érte.
Karját szorította,
míg fel nem akasztotta.

Hátat fordítottak,
együtt ordítottak,
együtt hitték egymást,
de külön vártak áldást.

A piszkos padlóról felvette,
Gyorsan zsebretette,
Nem köszönt, és nem kért,
Elfutott, s célt nem ért. -

Gondolom mostmár elmehetsz
Gondolom lassan eltemetsz
Gondolom nem is érdekel
Gondolom… inkább felejts el.

2005. január 28. péntek
Budapest

Mélyben - variációk egy témára

2009-11-13T13:15:00.000+01:00

Az első vers az eredeti, a második az átdolgozott, megjelent a Sikolyban.

--

Elhallgattam mindent, amit szívem súgott,
Néma lelkem néha még a fénybe húzott,
De nagyobb volt a súlya, lehúzott a mélybe,
Sosem tekinthetek fel a csillagos égre.
Sötétben ülök, csak árnyék vesz körül,
Jöttömnek is csak a hűvös szikla örül.
Szellő nem fújja a hajam soha többé,
Csak a csend szaggatja széjjel a csendet örökké.
Káosz és nyugalom, ez van itt semmi más,
Rémálmok és néha még egy üdvös látomás.
Ordítok, nevetek, sírok és hallgatok,
Remélem most már, hogy hamar meghalok.

--

Sötétben ülök, árnyék vesz körül,
lelkem néma, s a mélybe húz.
Szellő sem cirógatja többé a hajam,
csend honol a csend mögül.

Veszett ebként tör rám az Állomás,
káosz és nyugalom járja át a létem:
rémálmok horpadt sorozata kísért
- s csak olykor jön felém egy üdvös látomás.

Kirakós

2009-11-13T13:09:00.000+01:00

Mehetek. Maradok.
Váratsz. Várok.
Menekülsz. Szaladok.
Nézel. Látok.

Tedd ide le elém, add ide ki nekem, törd vele be fejem, hagyjad hogy elvegyem.
Ne legyen menedék, az hova kiteszel. Lássam a szemeid amikor keresel.
Fuss. Hova szaladok? Guruló szekerem reszketve csikorog, utakon kanyarog.
Szétesik, megfakul, elveszik, kiragad. Ütlegelsz, megraragadsz. Kócolod hajamat.
Kezeid fésűként szántanak testemen. Levetem ráncaim, átdobod mellemen.
Rakd le a terheket, tedd el a terveded, úgy sem sikerül semmit se kezdened.
Csak pattanj kifelé, válassz határokat. Tán egyszer még meglátod nem volt határomat.
Olvadj befelé, tedd össze magadat. Olvadok kifelé, szétszedem magamat.
Közel vagy. Távol vagy. Még mindig idegen. Távol, vagy közel vagy, nem hagysz hidegen.

Eldobod. Elkapom.
Rángatsz. Rángok.
Elveszed. Átadom.
Értesz. Várok.

2004. október 13. szerda
Budapest

Öregedés

2009-11-13T13:04:00.001+01:00

Szimplán egy nézésbe veszni bele mindig,
Szimplán csak amikor rohanok a sírig.
Szimplán csak nem kéne; adjad oda Magad!
Szimplán csak akarom. Rajtad fekszem hanyatt.

A Körhinta szélén ácsorgok és várok,
Nem tudni, hogy mikor nyílik meg egy árok.
De sárral teli lesz, és illatok nélkül,
Hajamon is látszik ahogy egyre vénül.
Majd süllyedek, mocskosan; büdösbe eresztesz.
És mosolygok, kócosan, hogy már megint vesztesz.
Csak szimplán hanyagolsz, hanyagollak én is,
Csak szimplán megfakulsz. Őszül már a tér is.

2004. december 25. szombat
Budapest

Repedés

2009-11-13T13:03:00.000+01:00

Zúgolódó csontbársonyban
jár a testem föl-le…
Hol?

Elmaradnék, hogy keressem,
és csak nézzem, ne temessem,
mert így nem fog menni még.
Hull a harmat, döng az ég…

És én állok cserép szájjal,
szikkadt szemmel, törött állal.
Már csak villog rám a tű,
földrepattan, egyszerű…

De nem marad meg, Te is röhögsz.
Kábult szemmel halkan hörögsz.
Te is néznél, magad maradsz.
Nem is adok, nem is adhatsz.

2005. április 12.

Rózsa

2009-11-13T12:59:00.008+01:00

A szögesdrót volt az.
Tükörcserepek a szélben.
Puha szilnákok.
Tenyér. Egy hamis érem.

Izzadó,
láncra vert börtönlakó.

TE

2009-11-13T12:59:00.007+01:00

Halnak. Születnek.
Adnak. Kapnak.
Kérnek. Várnak.
Hajtanak. Futnak.
Bújnak. Keresnek.
Ölnek. Véreznek.

Vágnak. A Halálnak
hogy megmaradjon.
Az egész egy apró
kavicson játszódik,
csak nézz szét hogy
nincsen semmi,
hogy az élet is csak ennyi,
és nem lesz több a kevés,
vagy kevesebb a több,
és akármerre mész az
üregbe lököd azt
amiből ömlik a sűrű genny.
Gyönyörű vagyok, gyönyörű,
és köröttem a szenny,
és csak kéjbe ájulva vágom a tereket,
hogy ott majd kiszakad belőlük
a nyári bűz egy falatja, végimászik
rajtam, és öklendezve nyelem.
Mert szeretem.

2005. május 29.

Erdő

2009-11-13T12:58:00.003+01:00

Hajthatatlanul menetelt az erdőben
a zörgő cserepeken lépkedett.
Hulló rongyok, és kérges,
több millió éves
fahuzatok szennyezték be útját.
Felfedezett egy-két oszló hullát,
harmatcseppet a kivakart sebekben.

Rohant tovább vinnyogva, egyenesen.
Kegyesen letérdelt minden kripta mellett,
és mutatta a szélnek hogy neki ennyi kellett,
és mehet is tovább.

Leköpi a korát
az erdőnek. Ha majd kiér, gombokból épít
várat köré.
Mögötte lapít
a világ.

Ars poetica

2009-11-13T12:58:00.000+01:00

Láthatod nem vagyok már más,
mint egy kupac élet.
Csak teljes erőből érzek,
és tiszta fejjel bántok.
Nem tudok hibázni. Bármit csinálok
feloldoznak bűneim egy szűnni nem akaró,
rettentő haragú, megint csak tőlem létező
Isten vádjai alól.

A csókja belülről karcol,
a hangja szájamban matat,
pillantása ölemhez tapad.

A zsákmányom, Istenem, egy rongycsomó;
ő sem lesz más, mint egy halandó.

Nyomorult

2009-11-13T12:52:00.002+01:00

Kapaszkodnék beléd,
de a kezeid mind némák.
A szemedet kaparom,
de pupilláid bénák.
Rád döntöm a házat,
a gerinced sértetlen.
Ez kell nekem napról-napra
főznöm, ennem, nyelnem.

2007. október 3.

Majd

2009-11-13T12:51:00.002+01:00

Ha elmúlik, vége lesz.
Ha vége lesz, elhagyom.
Ha elhagytam, úgy érzem
nincsen semmi bajom.
Csak görcsösen vakarom
a padlóról a koszt,
minden léptem, minden
álmom rád csak átkot hoz.
Hát legyél most átkozott!
Hát zöldüljön a véred!
Ne szűnjön meg soha,
S melleim közt kérjed
múljon el az óra,
végre adhassad péniszed.
Enyém leszel egyszer.
Hiszed, vagy nem hiszed.

Magamnak.

2009-11-13T12:50:00.001+01:00

Zöld-puha fehér szekér
rázza felém,
fázva érkezik az almafa
szöges mélyen,
csendben a képen látszik,
egy-két harag lábnyomán
léptette vak-szerető.

Szerető vak némber.
Kecses - fél -ember.

Zárt munkaházak ablakán át
szűrődik a neon pilács.

Fém gyertya. Kénes csörgés.
Telefonszerű búgó üvöltés
nyúz.
Újabb láncszem: egy hiúz.
Egy pók. Egy kutya.
Meg a gombszaggató
blues-éjszaka.
Gyömbér nátha.

Rohadtál már szamárháton?
Az összes versem megalázom,
lehányom,
majd megbocsátom

Magamnak.

BÚcsú

2009-11-13T12:49:00.002+01:00

Ez is szürke, az is koszos-sokszínű.

Buja nyelvszaggató éjszakák és halott-léptű
túlexponált nappalok.
Várjatok!
Vér-jattok a torokon csúszó savas
méz után.
Délután.
Dér után, vagy hajnalban, reggel-éjszaka mocskát ostobán
lemosni nem lehet.
Veletek.
Verjetek agyon a könnyű novemberi napon, e síkság között, városom törnyai előtt.
Azok is kevesek.
Keresek.
Kezetek húzza-nyúzza, löki óvatos nagyvárosi kezemet,
magányosan esküvő.
Gennyedző.
Genny edző szerelmes pattanások szavaink, bennük
hazudozó korcs bánat.
Kocsmákat!
Korcs fákat is láthatunk esetleg. Vagy egyetlent a folyóparton, de itt folyó nincs;
ez falu tán?
Azután
majd város is lehetne. Lehet-e vakkantó, hidegrázós élményem
még veletek?
Mehetek?
MeheteK-e(t) a nélkül, hogy e két város külön világgá ne olvadjon benne(m) egybe?

2007. november

Mi

2009-11-13T00:11:00.001+01:00

Hát én már rögvest belebolondulok.
Beléd.
Nem.
Belé.
Belém.
Mi nem vagyunk
többen többfélét
akarunk,
Ő üvöltve rázza ketrecét
a Másik ketrecéből
bámul vissza meggyalázva
lámpaoltás után sosem
vagyunk egyedül
nekünk KELL a tér,
egy babszemnyi világosság
társunk szemének bogarában
ketten egy testben,
inkább hárman, néha heten,
nyolcan,
ha jön egy külső idegen.

Könyörgés

2009-11-13T00:10:00.003+01:00

Dörgő dermedt kezed
kezembe alázza a perceket.
Add a kérdést,
vedd rá magad
a szunnyadt zsoltárok
suttogásán át arra,
hogy MUSZÁJ
a lesz,
és KIZÁRT
a volt.

2008. május huszonvalahány

Bálvány

2009-11-13T00:10:00.000+01:00

Fejeden körmöd világít,
Ujjaid hegyéből hullik őszülő hajad.
Ülsz, és várod,
hogy felszentelt némaságod
feloldoz.

Remegő bálványod a katatón akarat.

2008. május huszonvalahány

Kevés voltam

2009-11-13T00:09:00.000+01:00

Én kevés voltam. Mindig is kevés voltam.
Elhanyagolt bőrruha.

2008. május huszonvalahány

intra dominium

2009-11-13T00:08:00.000+01:00

Minden úgy lesz, ahogy lehet-;
etlen volt megszűntetni a
pokrócok dörzsölt melegének
kipárolgásait.

2008. május huszonvalahány

Te félsz

2009-11-12T11:48:00.002+01:00

Lámpa. Lázas éjszaka.
Gyertya. Fényes vacsora.
Zümmög fejedben az akarat,
Hallom hangodat,
A lépted kattanásai matatnak,
Egyetlen törvényem apadva
Pattan el a sűrű nyomtalan
zajban.
Várok. Várj.
Semmi mást ne csinálj,
felszakadt szemhéjad mögött
hallgatásod belém dübörög.
Kérsz. Te félsz. Te félsz?!
Te. Félős mindensége az
Isten karjainak kivetülése
vagy. Vagy nem. Vagy.
Vágy. Végy egy szelet
zokogó bokrot az imáim
elhaló csattanásai
gurulnak az útszéli
sóhajok kékes hálójában.

2008. május huszonvalahány

adok-kapok

2009-11-12T11:47:00.003+01:00

Adok-adok-adok.
Kapok is?
Kapok.
Idejössz és azt gondolod eldobok mindent?
Idejössz és azt gondolod eldobunk mindent?
Nem, és enyém az arc, a szív, a lélek.
Nem félek.

2008. március 20.

Katona

2009-11-12T10:39:00.001+01:00

Szabotált katona
ücsörög az árokban
vár
megyei lakály
hozza elé asszonytól
csoffadt bánatának
lehullott mogyoróit
diónyi lámpa láz
mocorog a szakadt
zubbony gombjai
meg alázkodó
metszeteit
keresztező kedvező
keresztelő között
kezet emel a
magasra
száguldó apró babszem
jankó a neve-
letlen katlan
ablaktalan tábláinak
támaszkodva
karcsú kacsó rezeg
a háján,
hátán hát én
ülök gömbölyödve
hatalmas ásításom
benyeli a katona
szabotált kanalát.

2008. március 19.

óda a rivotrilhoz

2009-11-12T01:23:00.001+01:00

Csak az tudja, aki átérzi
mi ez a feneketlen magasság
ez a csillagos mélység
ez az agresszív magány
és ez a féktelen kétség

el fogok pusztulni
nem megy most semmi
nem is magam vagyok
nem kell annak lenni
nem tudok annak lenni

átértékelem az élet-helyzetem
a halál-zálogom
a két üres kezem
az éhes szám kiált
sikolt a fájdalom

a messzeség új határt
nyert és súly a vállamon
súly a nyelvemen
a szívemen kapocs
májam izzad, lázas
harcos szoknyáért kiált
hogy végre ne legyen
meztelen a lábam
a csupasz mellem foszlik
fáj kezem és a hátam
mállik arcomról a bőr
mint csizmám talpa válik

üvölteném, hogy nem megy
hagyjatok magamra
mikor kellett neked egy
hétnyi éjszaka?
mikor kellett nektek
repülni a mélyben?

most mindenki alszik
én vagyok csak ébren
én halok csak álmon
sírni akarok
és nem jön most az álom
a fejem a párnán
és száraz még a szemem

gyűlöllek világom

hagyjatok magamra
nem bírom az ostort
szárazra üvöltve sem bírom ezt a kort

nekem élnem kéne | fosztott ürességet
táncolni a réten | üres mindenséget
hagyjatok magamra | minden fájdalmával
élnem kéne | elözönlött létet

2008.09.25. 2.02

másik verzió:

Csak az tudja aki átérzi,
mi ez a feneketlen magasság,
ez a csillagos mélység,
ez az agresszív magány,
a féktelen kétség.

El fogok pusztulni.
Nem megy most semmi.
Nem is magam vagyok.
Nem kell annak lenni.
Nem tudok annak lenni.

Átértékelem az élet-helyzetem,
a halál(-a)-zálogom,
a két üres kezem,
az éhes szám kiált,
sikolt a fájdalom.

A messzeség új határt nyert,
és súly a vállamon,
súly a nyelvemen,
a szívemen kapocs,
májam IZZAD, LÁZAS,
harcos szoknyáért kiált,
végre ne legyen
meztelen a lábam.
Csupasz mellem foszlik,
fáj kezem, és a hátam,
arcomról bőr mállik,
mint csízmám talpa-válik
a valóságtól ez a kétségbeejtő
koszos, üres, rút, vödör.
Csak megfulladni lehet.

Üvölteném, hogy nem megy.
Hagyjatok magamra!
Mikor kellett neked egy hétnyi éjszaka?
Mikor kellett nektek repülni a mélyben?

Most mindenki alszik.
Én vagyok csak ébren,
Én halok csak álmon,
sírni akarok,
- és megint nem jön álom,
a fejem a párnán,
- és száraz a szemem-

gyűlöllek világom.

Mást akarok.

Nekem nem kell már a sok jó
- hagyjatok magamra -
nem bírom az ostort.

Szárazra üvöltve sem bírom ezt a fosztott
ürességet,
üres mindenséget,
minden fájdalmával
összemocskolt létet.

Nekem élnem kéne,
táncolni a réten,
hagyjatok magamra.
ÉLNEM KÉNE.
ÉLNEM!

hasított mosolyom

2009-11-12T01:22:00.001+01:00

hasított mosolyom

csak gondoltam egy helyre pakolom őket, ha valakit érdekel esetleg, az külön jó
fikázást nem kérek, akkor inkább ne olvasd
értelmes kritikát elfogadok
dicséretnék örülök
ha hallgatsz úgy is jó :)

A versek abszolút nem időrendi sorrendben, és kb semmilyen logika alapján nem következnek egymás után. Ahol találok dátumot (mert csomó csak fura cetliken van, és gőzöm sincs mikor született), odaírom, ahol nem, oda nem (értelemszerű).
Lesznek nagyon régiek is - azok elég szarok, léci ne szóljatok be, valahol el kellett kezdeni. :)
No ennyi.